Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11-12. szám - Kulin Ferenc: A politikum helye protestáns íróink gondolkodásában
KULIN FERENC A politikum helye protestáns íróink gondolkodásában Amikor a politikum helyét értelmezem protestáns íróink gondolkodásában, nem konkrét politikai eseményekhez való viszonyukra, személyes szerepvállalásaikra, s a politikusokhoz fűződő kapcsolataik értelmezésére gondolok. Nem azt vizsgálom, hogy az írók és a politika mikor milyen szerepet játszottak egymás életében, hanem hogy mik voltak azok a világnézeti - etikai, esztétikai, teológiai - inspirációk, alapelvek, amelyek a hatalom szférájához való viszonyukat formálták, sok esetben magára a politikára is visszaható erővel. Érdeklődésemet 20. századi tapasztalatok fordították e kérdés felé. Két évvel ezelőtt a szárszói emlékkonferenciára készülve véltem megérteni, hogy sorsfordító történelmi helyzetekben milyen súlya van a közéleti feladatokat vállaló írástudók politikai világképének; s persze azt is, hogy a nemzedékeken átöröklődő politikai reflexek világképi elemei hogyan módosulnak egy radikálisan újszerű hatalmi konstelláció hatására. A szárszói példa azt sugallta, hogy ha vannak egy közösség életében sorsszerű esemény- ill. fordulattípusok, ez a sorsszerűség nem annyira a külső erőviszonyokban, mint az értelmiségi elit világnézetének alkalmazkodóképességében van kódolva. S mivel a 18. század végi nemesi ellenállásban, az 1840-es évek - forradalom felé vezető - reformpolitikájában, a kiegyezésben, s végül a 20. századi népi írói mozgalomban a reformáció szellemi örököseinek meghatározó szerepe volt, nem indokolatlan, ha ezeket a kódokat elsősorban a protestáns értelmiség gondolkodásmódjában keressük. A magyar kálvinizmus természetéről lévén szó, megkockáztatom: történelmünk legújabb kori fordulatai nem érthetők meg a kálvini tanok kultúránkba itatódott hatásainak újraértelmezése nélkül. A szárszói diskurzus esetében ez természetesen nem az egyén üdvösségre vagy kárhozatra való eleve elren- deltségének - egyébként a protestáns teológiában is vitatott - tételét, hanem az Isten abszolút szuverenitásának a történelemre és az emberi szabadságra alkalmazható konklúzióját jelenti. Hiszen ebből a tételből nem kevesebb következik, mint a modern kor egymással szembenálló politikai filozófiáinak - egyfelől az abszolutizmus, másfelől a népszuverenitás érveinek - egyidejű és határozott elutasítása. Igaz ugyan, hogy az önkénnyel és a forradalommal egyaránt szembeforduló magatartásnak Kálvin műveinél lényegesen korábbi eszmei forrása is van (gondoljunk az Aranybullára!), és igaz, hogy az e magatartást jogfilozófiai érvekkel is igazoló Grotiust a 17-18. században nálunk lényegesen többen olvassák1, mint magát Kálvint, ám vitathatatlan, hogy ha a genfi reformátor jóvoltából ezek a közjogi és jogfilozófiai tézisek nem integrálódnak egy teológiai világképbe, aligha őrizték volna meg eleven hatásukat a 18. századig.2 Ekkortól kezdve megtörténhetett persze, hogy alkalmazásuk során ma7
