Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - Hárs György Péter: Freud és a Kronos-paradigma
mat? / Én oldtam meg átfőzött bokád kötelét.”3 Laios pásztora ezután átadja Oedipust Polybos király pásztorának, aki majd királyának adja őt tovább, hogy ott nevelkedjen, mint annak saját fia, ki valójában, noha nem tud róla, mostohagyerek. A második „találkozás” vér szerinti apjával akkor történik, amikor Oedipus menekül otthonából, nehogy mostohaapját, akit édesapjának hisz, megölje, beteljesítve a jóslatot. Oedipus erre az eseményre a következőképpen emlékezik: „[...] Engem ostorossuk le akart / lökni az útról, s maga is az öreg úr. / Dühömben, aki megtaszított, a kocsist / verni kezdtem; amit meglátva az öreg / kileste, hogy a kocsi mellé lépek, és / kéthegyű fokosával fejtetőn ütött.”4 Más interpretációban is hasonló a történet: „Delphoi és Daulisz közt azonban összetalálkozott a szűk szorosban Láiosszal, s az gorombán ráparancsolt, hogy álljon félre, s adjon utat annak, aki rangban fölötte áll. [...] Az egyik kerék felhorzsolta Oidipúsz lábát, mire az megdühödött, és leszúrta lándzsájával Polüphontészt, Láioszt meg, aki belebonyolódott a gyeplőkbe, lelökte a kocsiról az úttestre, s rávágott a lovakra.” (Graves: 2002, 5-6) Az már csak hab a tengeren, hogy miután végigvonszolta Laiost az úton a kocsi, Oedipus „beleharapott a megölt testébe, és kiköpte a vérét”. (Kerényi: 1997, 212.) Ha az én bíróságom mérlegelné Oedipus tetteit, azt mondanám, hogy ezek a vallomások legalábbis furcsák. Nem pedzzük itt most azt, hogy Oedipus mostohagyerek,, még kevésbé azt a kérdést, hogy talán anyja volt az, aki sorsának kitette. De mérlegelnünk kell, hogy Freud - és nyomában tapintatosan minden követője is - az Oedipus-történetet egy főszereplésként kezeli. Holott Laios, Szophoklész drámájában is, kétszer követ el kezde?nényezőleg erőszakot Oedipuson. Először akkor, amikor nem csupán megölni, hanem embertelenül megnyomorítani is akarja a gyermeket, másodszor amikor a „keresztúton” fejbevágja. Vannak ennek a viselkedésmódnak vagy, ha úgy tetszik, genetikailag kódolt magatartásnak, a gyermek elpusztításának mitológiai előzményei, történeti hagyománya és biológiai párhuzamai is. Kezdjük a biológiával. Kissé antropomorf címkézéssel az állatoknál is találtak „devianciákat”, mégpedig a „homoszexualitást”, a „filicidiumot” és a „kannibalizmust”. Csupa olyasmit, amit a mi mitologémánkban is megtalálhatunk. A kutatók hangsúlyozzák azt a meglepő állítást, hogy ezek a viselkedések nem ösztönös eredetűek, hanem ösztönökön túliak. Megfontolandó itt az összevetés a „túl az örömelven” tételével. Mindhárom viselkedésformára érvényesnek tartják, ami talán azonos gyökerükre is fényt vet, hogy ezek a „viselkedési zavarok” több, belső és külső, egyidejű és ugyanazon tárgyból eredő inger vagy ugyanazon tárgyra irányuló késztetés konfliktusából erednek. Mások az ösztönök megzavarodásáról beszélnek, s fölvetődik itt az a kérdés, hogy mintha a zavarodottság nem a tudat zavara lehetne csupán. h.filicidium közönséges például a farkaspókoknál és számos halfajnál, a vöröshátú erdeipocoknál, a házi piróknál, a macskánál. A nőstény szurikáták unokáikat pusztítják el. A homoszexualitást elsősorban kutyák és emberszabású majmok kapcsán írták le a zoológusok. Az „abnormális” állati viselkedések magyarázatára minden esetben számos elképzelés adódik. Az egyik az ösztönöket aktivizáló „kevert jelzésekre” alapozódik, amikor is egyaránt váltódhat ki a vadászösztön és a játékösztön, elsősorban a kannibalizmus esetében; s ami itt megfontolandó, az a fajtárs vagy 49
