Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - Urbán Péter: Daidalosz, Ikarosz

Nőkre terelődött a beszéd, a három férfi nevetve mesélt, főleg György apja, a régi idők régi nőiről. Közben deres fák suhantak el a busz mellett. Süvített a gép, zörgött, dübörgött, dőlve vette a kanyarokat. Az árakról folyt már a szó, a drágaság, hol mennyi a sör, már berúgni sem lehet akárhol, zúzmarás árkok, jeges füvű mezők mellett zúgott el a jármű. Majd a családról beszéltek, ki hogyan van, hogyan nincs, de erről kevés Szó esett: ugyan, mit lehessen mondani? Az Ikarusz pedig süvített a pengeéles tájon át, a házak elmaradoztak, a fehér, kék, szürke földek maradtak, meg a vasszürke ég. A busz gyorsult, a bor fogyott. Politikára tértek át most, hosszan, bölcsen értekeztek, kiforrt gondolatok cikáztak három kiforrott férfitól. A járgány egyenletesen robogott, néha billent csak meg az első ülésen a két ifjú.

Egyszeriben elemelkedett a földtől a négykerekű. Elemelkedett, és hangtalan suhant a levegőben. A beszéd is némán folyt tovább, tátogott, hangtalan nevetett a három szárnyaló. A táj úszott alattuk, az út fekete csíkja folyóként kanyargott. Sima íven repült a gyönyörű, nararicsszín jármű, szépen lassan kanyarodott, megbújó falvakat, csendes városokat hagyott el maga alatt. Barázdált szántók, egyenes jegenyesorok, hernyóként elnyúló vonatok csíkja siklott a mélyben, a három összetalálkozott pedig beszélt, nevetett, ivott. A szürkületben kigyúltak a fények, pislákoló lámpasorok, homályos, sárga pászmák és jéghideg, fehér világok derengtek föl sorokba állva.

Hirtelen, csikorogva fékezett a busz, teljes teste megfeszült György apjának, ahogy a pedált nyomta, szorította lábával. Fia beverte arcát a rúdba, Mihály előredőlt, alig tarthatta meg magát. Végül megálltak. Az öreg hátradőlt, megtörölte hirtelen kiizzadt homlokát, sóhajtva fújta ki a levegőt. A két fiatal meghökkenve kászálódott fel. Az apa gyorsan kinyitotta az ajtót, leszaladt a lépcsőn, Mihály és György utána.

Az eb lógó nyelvvel, kifordult belekkel lihegett a busz teste alatt. Bal hátsó lába rángatódzott. Az öreg hátratúrta kevés haját, másik kezével megtámasztotta magát a jármű oldalán, úgy nézte az állatot. A két lovag ácsorgóit egy ideig, majd György elbúcsúzott:- Mi most keresünk egy jó, meleg helyet - az apja nem szólt semmit, szürke arccal csak bámulta a kutyát. Lassan távolodtak tőle. A fiú még hátrafordult:- Anyát csókolom! — az öreg némán intett, de nem nézett feléjük, csak egyre az állatra. Ködbe, hallgatásba burkolódzva sétáltak.

...a rét tele van virággal, kékkel, pirossal, sárgával... - dúdolta Mihály.- Mélyrepülés — dünnyögte György. Némán sétáltak a kihalt tájba.

47