Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

Hajnalban keltünk, nagyapám megitta a maga főzte, finánc nem látta kisüstijét, közben én megtöltöttem neki szűzdohánnyal a cigaretta dűznit, jóízűen elpöfékelte, aztán vállára kapta a kaszát, s már mehettünk is kb. hat kilométert gyalog a Laskóra. A Laskóháton - „micsoda jó, zsíros fekete föld volt, Sanyikám, s azt is elvették a kommunisták, hogy a fene a lopós pofájukat” emlegette meg a múltat évtizedek után is könnyes szemmel nagyanyám - volt a család, akkor még a tsz sem látta földje. Ez a darab veszett el utoljára. Barnus nagyapám aratott, a két asszony - nagyanyám és anyám - szedték a markot, én meg fogdostam a legyeket. A bal kezem versenyzett a jobb kezemmel. S ha úri kedvem úgy tartotta, „böngésztem.” Sem szüleim, sem nagyszüleim soha nem kényszerítettek semmiféle munkára. „Hát azok a szegény kalászok, kiperegnek a szemek, kevesebb kenyér jut a népnek” - sápítozott nagyanyám. „De hálásak lennének az emberek, ha valaki összeszedné ezeket az elárvult életeket.”

Kellett ennél több? Esténként én is épp olyan fáradtan dőltem az ágyba, mint ők. Játszani is engedtek felmenőim - a népemért (!)

Az aratásból leginkább a cséplés érdekelt. Evekkel később valamelyik festményre csodálkozva értettem meg, mi is volt az a varázs, amely a cséplésben igazán megfogott. A cséplésnek harmóniája van. A megfeszült, izzadságtól csillogó, törek lepte testek mozdulatai a teremtés harmóniájára emlékeztetnek. Az összeszokott mozdulatsorok, a mozgások összehangolt ritmusa nélkül megbomlik a rend.

Az aratásnál csak a kukoricatörést szerettem jobban. Barnus nagyapám a kukoricahajból árvalány (!) csokrot varázsolt a csákómra. Madzaggal, vállra akasztható puskát rittyentett a kukoricaszárból, s egy tőr, illetve kard is került ki kezei alól.

A mezőtárkányi napok önmagukban is gyönyörű pillanatait nagyanyám ígérete koszorúzta meg. „Vasárnap elmegyünk Egerbe, Sanyikám”. Anyai nagyszüleim közül egyiknek sem voltam Sáni. Nagyanyám Sanyikámnak hívott, nagyapámnak már kora gyerekkoromban Sándor voltam. Úgy tűnik: ők szívük mélyén visszapereltek, legalább ebben a formában a sváb ágtól. A nevem előtt díszelgő „M” betű, mintha igazolná törekvésüket.

Fővárosi gyerek lévén már régen megszoktam a kusza tarkaságban pompázó embertengert. A vonat sem jelenthetett újdonságot. Az első Füzesabony- Eger közötti vonatozás élménye mégis maradandó emlékeket hagyott bennem. A harmadosztályú fapados vagon dugig telt. A forróság dúsította fokhagymaszag, elegyedve a büdös vegyes pálinkával, s az emberi testből kiáradó izzadtságszaggal, még azt is homlokon csaphatta, akiből áradt.

Imponált viszont a városba igyekvő emberek ruházata. A vonatot uraló s az angyalföldi viseletre hajazó, szakadt ancugok mellett, a kikeményített fehér ing, az addig soha nem látott buggyos csizmanadrág, na meg a tükörfényes csizma. Az asszonyi sokszoknya suhogása, az impozáns vállkendő, a homlokot és szemet fedő fejkendő, már csak hab volt a tortán.

Aztán rám borult az egri vár. Ott álltunk az óriási várfal tövében, s a nyakam szakadása árán sem értem el a bástyák süvegeit. Borgőzős nagyapám - de sok kocsma volt az egri vasútállomás és az egri vár közötti úton! - ha már nem a Ráró hátán vágtathatott be az egri vár kapuján, felcsapott szakavatott

40