Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

az udvaron a fateknőben először az erre rendszeresített mosókővel súrolta meg a kifogyhatatlan számú lepedőt, a párna- és dunyhahuzatok tömegét, aztán következett a gyökérkefe. A sötétbarna színű mosószappan adta hófehér hab, ez a sajátos színeváltozás számomra a rejtélyek rejtélye volt. Ma is az.

A mosásban sosem segítettem nagyanyámnak, akármivel is csábított, öblögetni viszont szerettem. Öröm volt látni, ahogy a lepedőből éppúgy csorog alá a víz, mint bármelyik kis vízesésből. S akkorra már, egy valahai filmhíradóból Niagara-képem is volt. A kékítőt is én oldottam az „ég vizében”.

Világéletemben - még ma is - gyermeki örömmel töltött el minden olyan csoda, amelynek nem értem-értettem a titkát. Én mindenfajta „műszaki” dolog ellen dupla dózissal vagyok beoltva. Bár megtanultam, hogyan működik az áram, a gimnáziumban hellyel-közzel el is tudtam mondani, de ma sem értem. Az ohmok, az amperek és a voltok az én tudatomban ma is vívják végeláthatatlan csatájukat. Nem is értem a villanyszámla számait, csak fizetem, s „elégedetten” szidom az éppen soros kormányt. Az ionvándorlást a gimnáziumban tanári kérdésre válaszolván, frappánsan magyaráztam meg az osztály tomboló örömére. Azt találtam javasolni, hogy egy arra alkalmas csipesszel emeljünk ki a vízáradásból egy iont, aztán fessük meg, s kövessük nyomon az útját. Megcsavarok egy csapot, s a falból kibuggyan a víz! A kékítő is ilyen csoda volt, meg a fehérítő is.

Szerencsésnek mondhatom magam. Nekem nem kellett soha keresni a csodát, bennük élek, körülöttem vannak, s mert barátok vagyunk, szívesen fogják meg a kezem, s máris röpülünk.

A gyönyörű csodák mellett azonban léteznek félelmetes csodák is. S egy ilyen félelmetes csoda volt a tyúklétra is. A hepehupás, tapasztott padlón billegő létrától egyszerűen féltem.

Matild nagyanyám hiába ígért akármit, már arra sem tudott rávenni, hogy akárcsak az első fokra is rátegyem a lábam. Meg sem kíséreltem. A környék kedvenc Matild nénje egyszer mégis megtalálta irdatlan ellenkezésem ellenére is a lábaimat megmozgató akaratot.

A betűket is nehezen szemelgető nagyanyám - írni gyakrabban láttam őt, olvasni csak alig -, „nyikorgó kosárral ölében” leült mellém a földre s megváltoztatta a történeti igazságot. Elmondta, hogy a törökök, ha nem is akkor, de később elfoglalták Eger várát. Dobó, Mekcsey, Zoltai, Bornemissza Gergő a szomorú hírre összedugták a fejüket, s elhatározták, hogy a király segítsége nélkül is - aki nem szerette a magyarokat - kizavarják a törököket még az országból is. „Tudod Sanyikám, akkor a törökök voltak a vár urai, s a magyaroknak kellett megmászni a falakat. Szegény emberek voltak a magyarok, tisztességes létrára sem igen telt nekik. Mindenki hozta otthonról a magáét. A Gergőnek épp ilyen rozoga tyúklétrája volt, mint nekünk, mégis ő ért fel először a vár fokára.”

S én, aki gyávább voltam Gyáva vitéznél, lassan föltápászkodtam, görcsösen kapaszkodva a létrafokokba, remegő lábakkal, minden fokot háromszor is kitapogatva, felszédelegtem a padlástérbe, hogy aztán ádáz dühvei rávessem magam a turbános diójumurdzsákokra.

38