Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
rintossal s az „obiigát” ibolyacsokorral bocsátottam Szent Péter és Szűz Mária színe elé. Elvileg immár én következem, kedves Kata lány. Most hallottam a hírt - ajánlom figyelmedbe - készül az új kétszáz forintos érme. Elég lenne az is. A kétezresre nem igazán vágyom. A nullák szaporodása az álmoskönyv szerint is aszályos esztendőket jelent. Nagyapám, a vörös huszár is felépítette a maga házát az alvégen - a család rátartibb része szerint ez nem is az al-, hanem a felvég - de végül is vereséget szenvedett a világválsággal folytatott küzdelemben s egészen a Teleki téri piacig repült, a kubikus talicskájával s benne a nagyanyám gyúrta lebbencs tésztával s a maga termelte vöröshagymával együtt. Nemcsak Chagall kis zsidói tudták szántani a kis világunkat körülvevő hatalmas étert. Repkedett nagyapám is az összes eszméivel együtt a zsebében. A sors, ha van humorérzéked hozzá, egészen szórakoztató. Nagyapám életének mélypontja a Teleki tér volt. Huszonnégy évesen nősültem, alig befejezvén az egyetemet. Zsebemben a magyar-történelem szakos tanári diplomával, előttem egy tudományos segédmunkatársi ajánlással, köröttem a Kádár-rendszerrel, benne szüleimmel és leendő anyósommal és apósommal, akikkel olyannyira távol állt egymástól az életfelfogásunk, hogy a közeledés szinte eleve kizárt volt. A mesében a szegénylegénynek legalább a hamuban sült pogácsa ott volt a tarisznyájában. Nekem ebből is csak az elvi változat jutott. Az egyetemi öt év nem jelentett munkaviszonyt, a kollégium nem pótolta az ötéves egy helyben lakást. A különben is kilátástalan fővárosi lakásigénylésnek pedig vagy az ötéves munkaviszony, vagy az ötéves fővárosi tartózkodás volt az előfeltétele. A csiki-csuki helyzetből mutatkozott kiút, legalábbis nekem. Mint az Eötvös Kollégium valahai kollégiumi diákbizottsági titkárát, a budapesti KlSZ-bizott- ság hajlandó lett volna felkarolni. Azzal kecsegtettek (?), ha elkötelezem magam a KISZ-nek, segítenek a kommunista utánpótlás megbízható tagjai számára készült lakótelepen fészekhez jutni. Talmi volt-e az ígéret vagy sem, az én akkori létfelfogásom szempontjából majdnem mindegy. Nem szerettem a kommunizmust, de nem utasítottam el az éppen létező szocializmust. Morgó, vonakodó társutas voltam a javából. Valójában igazoltam a híres lenini tételt. Voltak, vannak, remélem, hogy nem lesznek: ingadozó értelmiségiek, hasznos hülyék. Mit tagadjam? Hazudjanak maguknak forradalmi múltat mások. Én csak ingadozó, s némileg számítóan sunyi is voltam. Kisagyamban a divergencia felszentelt gondolatával - mert káder sohasem akartam, s tudtam, hogy nem is lennék képes lenni - hajlottam volna az alkura. De drága arám, a Te nagyanyád, rövidesen menyasszonyom, majd a mai napig feleségem, elküldte számomra élete első ultimátumát. Vagy ő, vagy apáink reménye! A jövő ifjúságának küldöm e magyarázó mondatot az utalás feloldása érdekében: „Mi kommunista ifjak indulunk, mert bennünk apáink reménye!” Ha én győzök, s esetleg a divergencia elméletét nem tudom átültetni a gyakorlatba, ma a múlt rendszer valahai haszonélvezője, a kommunizmus szekér30
