Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
„És akkor a nyilasok lőni kezdték azt a szerencsétlen népet.” Szegény nagyanyám, bizony már megette kenyere javát. „De dédikém, azok ávósok voltak!”- próbáltam a nagy eszemmel, s a nagyanyám szeretetétó'l tompított értelmiségi önhittséggel helyrerángatni időben megbotlott történeti tudatát. „Mindegy az Sanyikám! Ezek is gyilkolták a népet, meg azok is.” Elát ezt nevezhetjük Hegel szintéziselmélete népi változatának. Apám, az élményekben dús vasárnapok mellett, sikerélményeket is biztosított számomra. Hamar és gyorsan tanultam gyermekként a verseket. Ez a tulajdonságom az egyetemen hagyott cserben. Ahogy visszagondolok, 1948-ban apám munkahelyén ő volt a Mikulás. A Mikulás-verset meg én mondtam. 1949-ben viszont az illegalitásba kényszerült Mikulás helyét egy huszáros rohammal elfoglalta a Télapó. Ez a változás számomra csupán annyit jelentett, hogy ajakim a Mikulás helyett a Télapó sikereit zengték. „Télapó itt van, hó a szakálla...” 1950. május elsején, a termelőegység önként és lelkesen hurrázó dolgozóinak az élén is én meneteltem, kezemben lengetve a Rákosi Mátyás vezette, történelmi győzelmet arató munkásosztály diadalmas vérvörös zászlaját. Apám munkahelyének tulajdonosa ekkor már a Gyógyszertárellátó Vállalat volt s nem a megszokott Thalmayer és Szeitz. Mikulás vagy Télapó, hej de jó lenne, kedves Katám, valamifajta zsendülő keresztény nemzeti tudat bimbózása jeleként számot adni arról, hogy csendes szomorúsággal konstatáltam a változást. A lényeg akkor - legalább is nekem- egészen más volt. Az, hogy a verseket továbbra is én mondtam. Apám életében azonban - s ezt természetesen jóval később tudtam meg - pikánsabbak voltak ezek a metamorfózisok. Télapó — Mikulás, Szociáldemokrata Párt - Magyar Dolgozók Pártja. Öreg barátom, apai nagyapám állandó albérlője, Bandi bácsi villantott fényt a dolgok mögé bújt lényegre. 1945 elején plakátok borították a főváros romos házainak a falait. A hatóságok felszólították a lakosságot, hogy jelentkezzenek a szovjet megszállta Budapesten „bumáskáért” az elöljáróságon. Anyai nagyapám, a Mezőtárkányról Pestre felvándorolt ács, anyám öccsével, nagybátyámmal, Lacival - vagyis a fiával - bejöttek a Sanyi csárdába, hogy megtanácskozzák: folyamodjanak-e a papírokért, vagy sem. Nagyapám menni akart, apám hezitált, az angyalföldi vagány nagybátyámnak esze ágában sem volt felvenni a kapcsolatot a dicső felszabadítókkal. Ács nagyapám, akkorra már igazi baloldali melóssá vált. Az első háborút megjárva, huszonkét évesen huszár lett Kun Béla seregében. A módos gazda Kis Ferenc fia, az apjától kapott sárga pejcsikón ficánkolva Eperjesre is belovagolt megalakítani a szlovákiai népek álmát, a Szlovák Tanácsköztársaságot. A sárga pejcsikó, Ráró lett az akkor tizenhat éves nagyanyám veszte is. „Amikor Barnus nagyapád végiglovagolt a Ráró hátán a tárkányi főutcán, s a kardján megcsillant a nap, hát az olyan szép volt. De olyan szép!” Elát ez olyan szép volt, hogy nagyanyám hozzáment - igazi szerelmi házasság - nagyapámhoz, pedig mindenki óvta őt a rabiátus Kis Barnustól. 28
