Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Szántó F. István: Centenáriumi etűdök
Katalinnak írott levélben, hogy „tudomásul kell vennünk, magunkra maradtunk”.) S ha már itt, a „magunkra maradásnál” tartunk. Ennek egyik vetülete vagy következménye az, hogy Kemény Katalin (talán még inkább és egyértelműbben, mint Hamvas Béla) több is, kevesebb is, mint a mindközönséges értelemben vett, mondjuk így: „megélhetési” író. Kevesebb, mert mindaz, ami az írót íróvá teszi (az írástól mint mindennapi tevékenységi forma gyakorlásának lehetőségétől kezdve a publikálási lehetőségeken keresztül az ún. jelenléten át a hatásig, de legalábbis a recepcióig, a társadalmi elfogadottságig bezáróan, azaz a szükséges „körítés” (ahogy Hamvas mondja: a „kenyőcs”) lényegében mindkettejük esetében hiányzott. Ez utóbbi esetben érthetjük csak meg Hamvas szavainak mélyebb értelmét, miszerint csupán a múlandó értékek vannak kiszolgáltatva a publikálás kényszerének, az igazán jelentős művek nyugodtan maradhatnak kéziratban... S valóban: az igazán jelentős szerzők, azt hiszem, soha nem tartozhatnak máshová, csakis a „megtűrtek” közé (hogy egy csak látszólag a múlthoz tartozó kategóriát elevenítsek fel). Ugyanis sem a „támogatott”, sem a „tiltott” szerzőnél nem igazán merülhet fel az alkotói jelentőség kérdése, minthogy a politikai-kultúrpolitikai mellékzöngék oly erősek, oly tolakodóak esetükben, hogy minden más szempontot óhatatlanul háttérbe szorítanak. Másként fogalmazva: míg egy-egy szerző támogatottsága vagy éppen szilenciumra ítéltetettsége lényegében mindig megmarad az aktuálpoliti- ka dimenziójában (vagyis az, hogy egy-egy kurzus kit futtat és kit tilt, vagy hogy egy-egy alkotó „be tud-e futni”, közismertté és/vagy népszerűvé tud-e válni, az kizárólag szociológiai szempontból lehet releváns), addig a Kemény Katalin-típusú szerző épp a maga öntörvényűségével hat, még ha ez bizonyosfajta exkluzivitásban, zárványszerűségben nyilatkozik is meg. Az ilyen szerzők számára írni valószínűleg egyet jelenthetett a luxussal, a „lélek balga fényűzésével”, azzal, amit Kierkegaard úgy fogalmazott meg, hogy ,,[a szerző] ír, mert az írás számára luxus, és ez annál kellemesebb és meggyőzőbb számára, minél kevesebben veszik és olvassák. Sorsát előre látja egy olyan korban, amikor egyetlen mozdulattal feláldozzák a szenvedélyt a tudomány oltárán.” Másrészt azonban talán többek is, mint csupán írók. (Legalábbis ha a szót egyféle társadalmi szerep, ne adj isten „polgári foglalkozás” megnevezésére tartjuk fenn). Hiszen az írás nyilván az életösztön legkonkrétabb megnyilatkozása volt számukra, a lét(ezés)ük igazolása, az életben maradás (illetve a létben való megmaradás) záloga is. De az, hogy egyikük sem a szó hétköznapi, megszokott jelentésében vett író, nem jelenti azt, hogy életművük, hasonlóan például Nietz- schééhez vagy Eckhartéhoz, ne lenne megközelíthető puszta nyelvi tényként is. Óriási tévedés volna figyelmen kívül hagyni, hogy ma már számunkra „Hamvas” is, „Kemény Katalin” is nem egyéb, mint az írásban (a papíron, a szövegben) létrejött, megképződött hang. Hiszen például Kemény Katalin időskori, mindenféle betegségektől gyötört, hús-vér valóját még az őt közelről ismerők számára is nehéz lenne azonosítani ifjúkori, átvitt és szó szerint is szárnyaló - telente rendszeresen síelő, nyaranta a Pilis erdeinek gyakran még egyedül is; hátizsákosán nekivágó és valamelyik menedékházban éjszakázó - lényével. Ám annak ellenére, hogy bennünk, ha egyáltalán, már csak az idős és beteg Kemény Katalin emléke élhet, az olvasóban mégsem homályosul el 79
