Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Szántó F. István: Centenáriumi etűdök
ürügyén burkolt kritikával illethessük az ilyen szuverén alkotásokat létrehozni nem tudókat és/vagy nem akarókat, a „mutatványosokat”, az irodalmi és művészeti élet epizódszereplőit, a mindenáron érvényesülni igyekvő, kisebb-na- gyobb iparosokat, a tevékenységüknek nagyobb részét nem is a termék előállítására, hanem annak eladására fordító s legtöbbször még társadalmi elfogadottságot is élvező „megélhetési művészeket”. És még csak nem is azért, hogy- ha pontos egyáltalán az imént felvázolt látleletünk aktuális viszonyainkról -, mennyire fontos (lenne) az ezekre a viszonyokra való rákérdezés (csúnya divatszóval: a reflektálás), hogy mennyire hálásnak kell(ene) lennünk minden olyan törekvésnek, műnek, szónak és gesztusnak, amelyek az ilyen kisszerű és zavaros irodalmi-közéleti viszonyok közepette mégiscsak valamiféle jól körülhatárolható állandóságot képviselnek, amelyekre, kritikai szellemük, tágasságuk vagy épp hitelességük okán, érdemes (lenne) odafigyelnünk, hanem hogy rámutassunk: a Kemény Katalin-féle életműnek ez az egyszerre metafizikai és ontológiai meghatározottsága önmagában is magyarázat lehet az íráskényszerre, miközben feleslegessé, sőt értelmetlenné teszi a „minek-írni-ha-senki-sem- kíváncsi-ránk” alkotói dilemmájának felvetését. Hisz a szuverén mű olyan, mint a hegycsúcs: minél távolibb, minél hatalmasabb, minél félelmetesebb és embertelenebb, annál feszítőbb és izgatóbb lesz számunkra néma jelenléte, és annál nagyobb a belőle és felőle érkező kihívás. Ezért mondhatjuk, hogy ha az ilyen írások az asztalfiókból a szélesebb nyilvánosság elé kerülnek, az nem szerzőjük érdeke, nem nekik jó (pláne posztumusz nem), hanem elsősorban nekünk. De csak azzal a megszorítással, hogy nekünk is annyiban, amennyiben valóban kíváncsiak vagyunk saját magunkra; ha valóban rá vagyunk szorulva önmagunk kommentárjára; s végül ha már nem kell győzködni bennünket a szürrealisták bonmot-jának helyességéről, miszerint az ember számára az utolsó ismeretlen kontinens maga az ember. A nagy mű tehát a nagy hegyhez hasonló. Persze, hogy kellenek-e nekünk nagy művek, szükségünk van-e a fenséges, meghódíthatatlan hegyek látványára, a csúcsok (ki)hívására, felettébb kérdéses. Am ha e művekkel szembesülünk- bárhogy próbáljuk is megóvni magunkat tőlük, bárhogy próbálnak is megóvni minket tőlük -, rá kell döbbennünk: konok kérlelhetetlenségük, vaskövetkezetességük, témafelvetésük és mindenekelőtt hangjuk (ti. a szöveg mögül a szövegbe újra meg újra beszivárgó-betörő, valami egészen mélyről jövő, esendőén emberi, ugyanakkor valami egészen idegen, emberen és nyelven túli, „nem e világi elevenség”) rabul ejt bennünket. De nem csupán egyéni ízlésről, tetszésről vagy nemtetszésről van itt szó - nem esztétikumról, esztétikai minőségről, szép vagy kevésbé szép irodalomról. És nem is egyféle devotio mod- ernáról, magánmitológia-teremtésről, tételes vallásról vagy akárcsak valláspótlékról. (Legfeljebb a kierkegaard-i értelemben vett vallásos stádium felé való törekvésről.) Ezek a művek nemcsak hogy mernek, nemcsak hogy akarnak, de képesek is öntörvényűnek megmaradni, s ez annál feltűnőbbé teszi őket, mennél több környezetükben az alkalmazkodó, a korrumpálható és a (sok esetben) korrupt. Az ilyen típusú, nehezen vagy alig beskatulyázható művek talán attól olyan egyediek, hogy egyedül ezek képesek hozzáadni a tisztán horizontálishoz a vertikálist, az éppen aktuális, konkrét időhöz az időtlen élményét, s 75
