Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Szántó F. István: Centenáriumi etűdök
SZÁNTÓ F. ISTVÁN Centenáriumi etűdök KEMÉNY KATALIN SZÜLETÉSÉNEK SZÁZADIK ÉVFORDULÓJÁRA G0ND0LATF0RGÁCS0K A HÉT FÁTYOL ÜRÜGYÉN Vanity Fair Az in memóriám kimért és hűvös, a rossz emlékű latinórákon mantraszerűen felmondott, kopogó deklinációkat idézi fel bennünk, a francia menüettet idéző hommage viszont valahogy pösze és nagyképű. Mindkettő fals, egyik sem találó, egyik sem az alkalomhoz illő. Hacsak... Hacsak egybe nem rántjuk, egymásba nem préseljük e kettőt. Milyen szépen is szól akkor magyarul: főhajtás a megidézett emléke előtt. Igen, fejet hajtani... Vagy inkább mégse? (A fejet egy kicsit le, csak a szívet, a szívet azt föl, föl, barátaim...) Nem tudom, ha élne, hogy élné meg épp százévesen, hogy végre „könyvheti szerzővé” avanzsálhatott, amire talán mindig is vágyott, és ami egyszer sem adatott meg neki hosszú élete során. Talán még ezt a nagy költőről elnevezett, pavilonokkal zsúfolásig megtöltött teret sem érezné most szűkösnek, levegőtlennek, netalántán lehangolónak, mi több szorongatónak, ahol, mint az egyik internetes portál könyheti riportjában olvasom, „mintha betéglázták volna a kivezető utcákat, s mi mind itt maradtunk volna könyvestül, irodalmastul, magyar nyelvestül, tömegestül [miközben] mint a törpék, melyek a téren lévő fákhoz vannak kikötve, szaladtak körbe-körbe a szerzők, néha pofára esve, néha repdesve és szálldosva egojuk fényes szárnyaitól — egyhelyben, mégis mindörökké.” Vajon legyezgetné-e Kemény Katalin hiúságát a tudat, hogy a Hét fátyol könyvhétre időzített megjelenésével úgymond részese lett az irodalmi életnek? Elvezné-e a felé áradó (miért is ne képzelhetnénk úgy, hogy őszinte és előítélet-mentes) figyelmet? Lubickolna-e ő is saját fontosságának tudatában, próbálná-e teli szájjal behabzsolni mindazt, ami kimaradt életéből, bepótolni a bepótolhatatlant, az elismerést, a sikert? Nem tudom: a sok arc közt, ami ő volt (s amik bizonyára mi is mindannyian vagyunk), talán még egy ilyen arc is megbújhat. A kamera előtt pózoló vagy a pódiumon ágáló sztáré, a vásáros csepűrágóé, a reflektorfényben egyensúlyozó kötéltáncosé, aki (talán ösztökeként és ambícióként, talán démonként) mindannyiunkban ott lapul. Híres vagy, hogyha ezt akartad... Vagy pusztán arról van szó, hogy aki gyertyát gyújt, az ha akarná, se tudná véka alá rejteni? Habent sua fata... Gyakran halljuk, hogy a könyveknek (és szerzőknek!) bizony megvan a maguk sorsa... Milyen igaz, annak ellenére, hogy úton-útfélen és unalomig szajkó73
