Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Végh Attila: Orpheusz-menetek
A kommunikáció folyama olyannyira tápoldata a létnek, hogy némely filozófusoknak eszébe juthatott: csak az létezik, ami a nyelvi kommunikáció része. Ami nem megosztható tapasztalat, érvénytelen tapasztalat, nem létezik. Ami nem szól, az nincs. A megdöbbentő az egészben az, hogy ami igazán van, az ugyanúgy hallgat, mint ami nincs. Amikor egy könnyednek indult beszélgetés hirtelen súlyt fog, amikor egy kósza gondolat elnehezül, amikor a nyelv (ahol élünk) a lét súlyával telik: elnémul. Valaminek a végére értünk, valaminek az elején vagyunk. Hétköznapi esetektől eljutottunk a dolgokig, jelenségektől a lényegvilágig. Ennek a határátlépésnek egyik gyakorlattá, aszkészisszé nemesedett módja az írás. Orpheusz mítosza az ősidőkben gyökerezik. Ekkor az ember a logosz, a lét hangzó folyamának szólításában élt, és a beszédet mint a világot átfogó össze- szedettséget élhette át. A mindenség titka nem elleplezett kép volt, hanem mindent átzengő hang. Orpheusz az, aki ismeri ezt a titkos hangot (ne feledjük: neve az orph-gyökből ered, ami titokzatos, homályos dolgokra utal), ő az, akinek lantszava lecsillapítja a háborgó tengert, megszelídíti a vadakat, hegyeket mozgat. Dala maga a logosz, a mindent átölelő lét. És mert ennek az ölelésnek függőlegessége is van, Orpheusz végül még az árnyak királynőjét is meghatja énekével, és bebocsáttatást nyer a sötétség birodalmába, hogy megkeresse Eurüdikét. A hősies kísérlet azonban nem sikerül. Eurüdikét visszanyeli az árnyék, mert Orpheusz nem képes teljesíteni a sötétség feltételét: hátrafordul, hogy lásson. Orpheusz neve alatt az i. e. VI. században szerveződik közösség, az orphikus misztériumok követőinek rendje. Ez Hérakleitosz kora, az ephes- zoszi bölcs ekkor írja azt: a logosz a lét alaptörvénye, amit azonban sokan már képtelenek felismerni. Ez az írás elterjedésének kora (az orphikát az első könyvvallásként szokták emlegetni, melynek dokumentumai azonban mind odavesztek), a hallott szó kezdi elveszteni hatalmát, az ember egyre inkább az írásra, a látott szóra figyel. Ahogy a hangzó szó szóképpé lesz, a mentalitás is átalakul: a lét alapja, az arkhé is valami hangzóból valami képivé változik. A logoszból idea lesz (Heidegger). És Platón filozófiájának már az idea a centrális fogalma, az eredendő kép, amelyből a lét csak részesedik. Léte csak annyira lesz egy létezőnek, amennyire átszivárog bel képe, ideája. Innen nézve Orpheusz története egy átmeneti kor látleleteként is felfogható. A világosság határára érve a dalnokot megbabonázza a fény: nem tud már vakon bízni lantja szavában. A lét hangjának bizonyosságát a lét képének bizonyosságára cseréli. És veszít: amíg a logoszban hitt, dala mindent átölelt; miután hátrafordul, már csak „a szertefutó levegőbe ölelhet a karja”. Egy olyan kor mítosza ez, mely még emlékezik a hangra, de már látja a képet. A mítosz történeti síkján Orpheusz, a dalnok a kép felé fordul: egyszerűen tudatja velünk a beállt szemléleti változást. Morális síkon azonban több történik: Orpheusz elbukik, mert süketté vált a logosz iránt. Sorsa ezek után az, hogy Eurüdiké nélkül jöjjön ki a napvilágra, és az üres fény útjait járja, végérvényesen egyedül. Kezdetben tehát volt a hang, a nyelv fekete zongorája. Hérakleitosz töredékei feltárják, rögzítik az élet melódiáját. De Hérakleitosz már ír. Száz évvel később Platón már az írás konkrét veszélyeiről, emlékezetoldó hatásáról szá64
