Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Ress Imre: Fiume államjogi helyzetének ellentmondásai (1776-1918)
bonyodalmakhoz vezetett. Magyar értelmezés szerint a jogfenntartás az 1848 előtti területi status quo-t jelentette. így Fiume városa és kerülete a magyar koronához tartozó külön test, amelynek igazgatásáról a magyar és a horvát országgyűlés küldöttei, valamint Fiume közgyűlésének képviselői kömének háromoldalú megállapodást.9 A horvát álláspont viszont elvetette a kikötőváros külön testként való kezelését, s kétségbe vonta a magyar törvényhozás és kormányzat fiumei illetékességét. A merev szembenállást az uralkodói közvetítés sem tudta feloldani, sőt újabb ellentmondásos joghelyzetet teremtett. Ferenc József a magyar miniszterelnökkel és a horvát bizalmi férfiakkal folytatott konzultáció után 1868. november 8-i leiratában lényegében a magyar álláspont elfogadását proponálta a pesti és a zágrábi országgyűlésnek. De egyidejűleg szentesítette a kiegyezési törvény ezzel ellenkező tartalmú horvát változatát, amelyben csak annyi állt, hogy Fiume városáról és kerületéről „ az országos küldöttségek között egyezség nem jött létre”.10 A magyar képviselőház viszont az uralkodói propozíció szellemében - Fiúmét a magyar korona részének tekintő kitétellel - fogadta el a horvát kiegyezésről szóló magyar törvényt. A Ferenc József által szentesített magyar-horvát kiegyezési törvényeket, az 1868. évi magyar XXX. és a horvát I. törvénycikk 66. §-t Fiume jogállásáról így épp olyan jogi ellentmondások terhelték, mint száz évvel korábban Mária Terézia két átcsatolási diplomáját. A jogi abszurditásra Andrássy Gyula magyar miniszterelnök hívta fel az uralkodó figyelmét, akitől a november 15-i gödöllői audiencián kapott szóbeli felhatalmazást a két törvényszöveg összhangba hozására, azaz a már szentesített kiegyezési törvény horvát változatában Fiúmét a magyar korona részének nyilvánító kitétel feltüntetésére." A jogilag korrekt eljárás nyilvánvalóan a bársonyba kötött, kalligrafikus betűkkel ünnepélyes formában kiállított sarkalatos törvény módosított szövegének újraírása lett volna, de a horvát báni helytartó végül nagyvonalú könnyedséggel egyszerűen az inkriminált 66. § megfelelő részének felülragasztásával vezettette át az uralkodó által jóváhagyott változtatást a törvényszövegben. A horvát közjogi ellenzék az 1880-as évek elejétől fedezte fel a sarkalatos törvény alakiságának ezt a súlyos fogyatékosságát és használta fel a kiegyezési rendszer legalitásának megkérdőjelezésére.12 A „fiumei foltozás” (rijecka krpica) ettől kezdve lett a Horvátországgal szemben folytatott csalárd magyar kormánypolitika és a kiegyezéspárti horvátok megalkuvásának szinonimája, Fiume kétes úton történt elvesztésének jelképe. A mai horvát történetírásban is észlelhető ez a sérelmi, közjogi szemlélet, noha 1869 elejétől a kikötőváros berendezkedéséről közel másfél évig folytatott háromoldalú tárgyalások után éppen a városra támasztott kizárólagos horvát igény fenntartása eredményezte a dualizmus idején mindvégig fennállott fiumei közigazgatási provizórium létrejöttét. A rendkívüli állapotot megszüntető provizórium bevezetésekor számos horvát szempontot is figyelembe vettek. Fiume vármegyét, amely addig kikötővárossal együtt a magyar királyi biztos fennhatósága alá tartozott, a báni igazgatás alá helyezték. A fiumei horvát iskolák felett a zágrábi kultuszkormányzat főhatósága érvényesült, míg az igazságszolgáltatásban a zágrábi báni tábla maradt a fiumei bíróságok egyik fellebbezési fóruma.15 50
