Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Ress Imre: Fiume államjogi helyzetének ellentmondásai (1776-1918)
Diploma kiadása után 1861 februárjában a Magyarországhoz való visszacsatolást követelő tüntetések robbantak ki Fiumében. Ennek lecsillapítására a hor- vát bán, Sokcevic tábornagy több hónapos ostromállapotot hirdetett a kikötő városban.7 A város végül 1867 tavaszáig a horvát-szlavón koronaország fennhatósága alatt maradt, ami ellen a városi vezetés többek között a horvát tartománygyűlésen való részvétel elutasításával tiltakozott. Fiume közjogi hovatartozása ügyében az újabb fordulatot ismét az uralkodó hatalompolitikai szempontjai határozták meg. A magyar kiegyezés létrejötte után 1867 tavaszán a horvát politikai elit többsége elutasította Ferenc József magyar királyi koronázásán való részvételét, kiváltva ezzel az uralkodó és a birodalmi központ neheztelését. Ezúttal a dualizmussal szembeszegülő horvá- tokra való politikai nyomásgyakorlásként értelmezhető, hogy Ferenc József már 1867. április elején magyar miniszterelnöknek alárendelt királyi biztost nevezett ki Fiume város és a megye élére, amellyel e terület de facto a magyar kormány igazgatása alá került.8 A város jogállásának végleges rendezését a ma- gyar-horvát kiegyezési tárgyalásokra halasztották. A horvát politikai irányzatok közül egyedül a hungaroszláv nemesi liberálisok fogadták el a magyarokkal való kiegyezés alapelvét, az állami közösséget. A zágrábi országgyűlésben 1868 őszén ők vitték keresztül a horvát-magyar kiegyezésről szóló törvényt, amely a Horvátország feletti magyar fennhatóság keretében intézményesítette a horvát politikai nemzet területi különállását és messzemenő belpolitikai önállóságát, a belügyi igazgatás, a közoktatás, a vallásügy és az igazságszolgáltatás külön horvát törvényhozás és kormányzat általi intézését. A magyar állami közösséget elfogadó unionisták számára sem lehetett azonban alku tárgya a horvát nemzeti mozgalom olyan alapvető célkitűzése, mint a történeti jog szerinti horvát területek közigazgatási egyesítése, amelybe természetesen Fiume is beletartozott. Az állami közösség elismerése fejében a horvátok a kikötőváros ügyében reméltek engedményt a magyaroktól, akik viszont Szlavónia átengedését tekintették a Fiume birtoklása ellentételezésének. A fiumei olasz polgárság gazdasági érdekei, nyelvi és közigazgatási autonómiája szempontjából pedig ígéretesebbnek látszott a kivételezett helyzetű kikötővárosi státuszt jelentő magyar fennhatóság, mint a gazdaságilag elmaradott, a horvát nyelv dominanciáját a saját közigazgatásában következetes elszántsággal érvényesítő Horvátországhoz tartozás. Kompromisszumos megállapodásra Fiume hovatartozása kérdésében ilyen körülmények között nem volt kilátás. Bár a magyar és horvát tárgyalóküldöttség józan képviselői tisztában voltak a történeti jogalap ellentmondásos jellegével, Fiume kérdésében mégis ragaszkodtak a kizárólagos nemzeti állásponthoz, nehogy a hazai politikai közvélemény a megalkuvás és jogfeladás bélyegét üsse rájuk. Ebben a csapdahelyzetben a horvát-magyar kiegyezési tárgyalások sikere érdekében Deák Ferenctől származott az az áthidaló javaslat, hogy mindkét fél tartsa fenn Fiúmét illető jogait, és az uralkodó tegyen közvetítő javaslatot a két országgyűlésnek a megoldásra. A célszerűnek látszó eljárás a jogfenntartás tartalmának eltérő értelmezése miatt viszont mégis újabb jogi 48
