Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Ress Imre: Fiume államjogi helyzetének ellentmondásai (1776-1918)
szomszédos adriai kikötő és azok területi hátországa, főként az elkobzott korábbi Zrínyi és Frangepán birtokokból újonnan felállított Szeverin megye közös területi egységet képez, amelynek főispánja a mindenkori fiumei kormányzó. Az új területi egység jogi fellebbviteli fóruma a zágrábi báni tábla, közigazgatási felügyeleti hatósága a horvát helytartóság lett, míg kereskedelmi és közegészségügyi ügyekben a magyar udvari kancellária volt illetékes. A kikötőváros első kormányzójának és az új megye főispánjának a királynő végül bizalmasát, Mailáth József grófot nevezte ki. Az uralkodói döntés horvát rendek heves tiltakozását váltotta ki, de a magyarokat és Fiúmét sem elégítette ki. A horvátok sérelmezték a Szeverin megyéből és az adriai kikötővárosokból álló területi egység elkülönítését, külön kormányzóság általi igazgatását, másfelől a horvát helytartótanács, Szeverin vármegye és a széles körű autonómiájához ragaszkodó Fiume város együttélése sorozatos súrlódásokkal járt. Alig három év múlva, 1779 tavaszán a közigazgatás egyidejű jelentős átszervezésével Mária Terézia újraszabályozta a kikötővárosok közjogi állását. A többi adriai kikötővárostól és Szeverin vármegyétől különválasztotta Fiúmét és a hozzátartozó kerületet, összesen mintegy 21 négyzetkilométert, amely mint „a magyar koronához csatolt külön test” került a magyar királyi helytartótanács felügyelete alá, amelybe beolvasztotta a kikötőváros korábbi közigazgatási felügyelő hatóságát, a horvát helytartótanácsot is. Ez az uralkodói diploma erősítette meg Fiume statútumait, azaz belső szabályrendeleteit, pénzügyi önállóságát és tette lehetővé a fiumei polgároknak a magyar nemesség megszerzését.3 Mária Terézia rendeletét azonnal életbe léptették, de ez tény sem fedte el közjogi érvényességének legnagyobb hiányosságát, mégpedig az uralkodói intézkedés törvényerőre emelésének elmaradását. Mivel Mária Terézia uralkodása második felében, II. József pedig egyáltalán nem tartott igényt a törvényhozó testületek munkájára, így a fiumei kérdés csak az utóbbi halála után 1790 nyarán kerülhetett Budán a magyar koronázó országgyűlés, Zágrábban pedig a horvát tartománygyűlés elé. Ezen az országgyűlésen a magyar nemesség többek között sikertelenül kísérelte meg kiiktatni a birodalmi pénzügypolitika legfontosabb eszközét, az örökös tartományok és a magyar korona országait megosztó belső vámvonalat, amely a nemesi adómentesség miatt kieső állami bevételek pótlására kétszeres vámtételek alkalmazásával csapolta meg az örökös tartományokon keresztül, szárazföldi úton exportált magyarországi agrártermékek jövedelmét. A diszkriminatív vámoktól mentes magyarországi agrárkivitel egyetlen kapuját így a fiumei kikötő jelentette, amely ezért magyar szempontból rendkívüli módon felértékelte a kikötőváros jelentőségét. Ez a körülmény segítette elő, hogy a 18. század végétől az árutermelő magyar nemesség és a kereskedelmi forgalom növelésében érdekelt fiumei polgárság között szoros érdekközösség alakult ki. Ennek jegyében kérvényezte Fiume városa az országgyűléstől az addig csupán királyi rendeletekkel szabályozott jogállásának rendezését, szabad kikötői jogosultságának és a magyar koronához külön testként való tartozásának (corpus separatum) törvénybe foglalását. A Magyarországba való törvényes bekebelezést igénylő fiumei kérelemnek azonban hosszú ideig nem lett foganatja, mert ezen az országgyűlésen csapott 44
