Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Büki Attila: Abschiedsymphonie
Jut eszembe, írhatnék Madame Ponpadournak Párizsba, hátha van olyan poétaismerőse, akit megihletett a Biblia. Valaki említette ezelőtt néhány évvel, hogy halálos beteg. Vajon élhet-e még? Holnap szólok Luigiának. Talán tud hozni librettót Rómából. Már ideje, hogy meglátogassam tüdőbeteg férjét, Signor Polzellit. Kiváló olasz hegedűs. Képzeljék, Luigia Polzellit a herceg majdhogynem elküldte. Egy operaelőadás után valósággal úgy dobta ki az operából. Az operai páholy mellett lévő társalgóban még utánozta is hibáit. Igyekeztem a herceg karikatúráit Luigia magasztalására fordítani. Bevallom, hogy nagyon ravaszul. Az énekesnő minden hibáját egy zenei erény fiatalkori, fejletlen alakjának magyaráztam. Legszívesebben Luigia hamis intonációit szerettem volna, ha a herceg egy szertelen drámaiságnak, valami zseniális tehetsége kincseként értelmezi. A herceg hallgatott, majd mosolyogva megveregetve vállamat így szólt: „Maestro, ne hagyja veszni az időt. Menjen a díva öltözőjébe, s mondja meg neki, hogy tíz évre meghosszabbítom a szerződését.” Hamiskásan a szemembe nézett, majd így: „egy ciszre menő c-ben kincset kutatni az Ön érzékeny fülével...” Elfordult, s hahotázva kilépett a társalgóból. Szerelemittasan lódultam Luigia színpad mögötti budoárjába. Sosem gondoltam volna, hogy egy cisz és c hang elegendő legyen a herceg fülében ahhoz, hogy megértse, miért kincs, ami ráadásul még ördögi is... Ilyen az ember, ha már egyszer véletlenül ember. Stifftel szerződése ezerhétszázhatvanegyben három évre köttetett velem. Azóta eltelt több mint tíz év. Nem emlékszem rá, hogy meghosszabbították vagy újat írattak volna alá velem. A szerződés záró mondata már rég érvényét veszítette, ugyanis Gregorius Werner halálát követően első karmester lettem. A titulussal csupán annyi változott, hogy nem volt, ki gáncsoskodjon fölöttem. Járhattam Isten földjén a sivatagokat, völgyeket, hegyeket... Elmerülhettem patakokba, folyókba. Képzelhettem tengert, holott mocsár volt alattam. Hordhattam súlyos köveket, melyektől elgémberedett kezem, mint kottákat rovó ujjaim a papírok felett. Hallgathattam madarak énekét, harangok zúgását, tél-tavak jégreccsenését. Láthattam szállni szitakötőket, szélben reszkető faleveleket. Csodálhattam napszítta arcokat, ringó búzamezőket és egek csillagtüneményeit. Hullattam verítékeim Apollón földi műhelyében. Oltalmazott Pállasz Athéné, miközben ő is félelemtől reszketett, ha megjelent az aranyagancsú szarvas, hogy megöli benne s bennem a hangok szívig ható rezdületét. Hiába nyitja rám tündérvilágát Eszterháza, gyújtja gyertyáit éjszakának, ha nem jön el mennyei fénye lelkem derűs napjának. Ha nem vágynak szállni a hangok, s befelé fordul szájban az ének, nincs ki könyörüljön rajtam, hogy itt maradhassak örökre. 36
