Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Géczi János: Veszprém-esszé
Petőfi néhány napra megszállt a város egyik vendéglőjében. Oscar Wilde titka a városban is titok. Radnóti Miklós lényegében a városhoz tartozó Szentkirályszabadján írta utolsó mondatát a naplójába. Veszprém, amikor a hírességeket felemlegeti, mi mást tesz, mint hogy eufemisztikus módon elmondja: e városban sosem élt, alkotott, létezett hosszabb ideig se író, se költő, se festő, se zenész, se színész, jóformán tudós se. Mintha ismert művésszé-tudóssá váláshoz feltételül szabta volna valaki: ha már balsorsa idevetette, akkor ebből a városkából gyorsan el is kell fúrni. Veszprémben írónak lenni rossz. Azért, mert minden író, és ez alól én sem vagyok kivétel, elvárja azt a különleges figyelmet, amelyről úgy véli, kijár a számára, mint kézenfekvő munkaeszköz vagy munkafeltétel, amit persze saját vélekedése szerint megérdemel. (Meg is érdemiem.) Mi több, az író valójában olyan jóllakott háziállat szeretne lenni, amelyben mindenki mint az öntörvényű és csikasz vadállatban gyönyörködik. így tehát a város az én munkafeltételeim megteremtéséhez sem járult hozzá. Nekem írói tárgyammá vált. Magánemberként azonban jó ebbe a városba visszajönni. Ha a katolikus várból, ahonnan évszázadok alatt tudatosan elépítették a helyet a protestánsok és a zsidók elől, ámbár őket, vallásuknál vagy nemzetiségüknél fogva, legalább embernek nézték, ellentétben a cigánnyal, a tóttal és egyéb származásúakkal, ebből az egyébből kivéve a külön lényféleként státuszhoz jutott svábot; nos, ha a barokk színpadi díszletté átalakult centrumból a völgybe leereszkedem, majd a völgyből fölemelkedve elérkezem a mennyei Jeruzsálemre utaló névhez jutott Jeruzsálem-hegyre, arra a hosszú völgyre hajoló domboldalra, ahol 1710-től a reformátusok gettója és a zsidók lakhelye áll, biztosan találkozom, bármely lépcsőn is közeledem, egy falszögletben kuporgó mediterrán hangulatú bádogvödörrel, pereméről lecsorgott és a végítéletig odaszáradt festékfolttal, szerelmes tekintetű fiúkkal és lányokkal, akik ugyan egymás szemében olvadnak fel, mint a cukor fehér kockája a zöld teában a tea- ivás nagy misztériumában, akik nem tudják, hogy a szerelem önmagában kevés, ámbár a létezés nincs meg nélküle, és citromillatú vadrezeda nő évtizedek óta ugyanazon két lépcső közti résben, mint az Ányos tetemét magába rejtő kripta fölötti templom előtt a trombitafolyondár, ha nem is véletlenül kerülve oda, de a maga törvényei szerint terebélyesedve; s ha a puritán református templomtól az egykori püspöki jobbágyfalu dacos homlokú, ablakaival a szép panoráma elől elforduló házai között visszaereszkedem a völgybe, előbb- utóbb találok egy borozót vagy hozzá hasonló szűk helyet, ahol pohárnyi rossz, de legalább hűs borhoz jutok, s megérinthető közelségbe jutok Csikász Imre szelleméhez. Megátalkodva hiszem, hogy ez a száz éve elholt iparosfiú, aki Párizst, Brüsszelt és Rómát megjárta, ott tanulta meg a modern szobrászat titkát, hogy aztán nagyon kevés művet hagyva maga után ifjan elhaljon, időnként visszatér, beköltözik egyik-másik embertestbe. Az én időmben egyszerre két corpust is magáénak tudhatott: az egyiket alkalmilag Szilágyi Lászlónak, a másikat Györgydeák Györgynek hívták. 4
