Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Patak Márta novellái

Estike rögvest elpirult, mint egy iskolás lány, de nem sütötte le a szemét, ha­nem azzal a félreérthető kihívással viszonozta az erdész pillantását, amit a fér­fiak gyakran felkínálkozásnak vélnek, mert a következőre már nem figyelnek, hiszen ők már gondolatban továbblépnek, magukkal vannak elfoglalva, nem fi­gyelnek a nőre, aki rögtön visszakozott. Az erdész is így járt, Estike zavara lát­tán tűnődőn elmosolyodott, és hosszan nézett utána, miután Estike szó nélkül sarkon fordult, és határozott léptekkel eltűnt a kertjükben a járdát szegélyező bukszusok között. Öt-hat év sem telt bele, és a szép erdészt egymás után három gyermekkel ajándékozta meg a felesége, az ikrekkel pedig éppen várandós volt, amikor Es­tike egy késő délután arra lett fi­gyelmes, hogy a férfi feldúlt arc­cal, karikás szemekkel, sietős léptekkel indul fölfelé, az erdő irányába. Gyalog. Estike pedig habozás nélkül követte. A kert­jük felől ment utána. Másnap az egész falu arról beszélt, hogy a szép erdész agyonlőtte magát az erdőben, nem bírta tovább. Két éve lak­hattak a faluban, amikor egyszer csak megjelent az a lány, akit nem engedtek hozzá a lány szü­lei, aki miatt új asszonyával a fa­luba költözött. A legváratlanabb pillanatokban bukkant fel, hiába igyekezett az erdész szép szóval rábírni a lányt is, önmagát is, hogy felejtsék el egymást, neki már felesége, komoly családja van. Se éjjele, se nappala nem volt, mióta felbukkant a lány, bántotta a lelkiismeret, de a lány mindig azzal nyugtatta, hogy neki is csak egy élete van, megérdemli, hogy a férfi közelé­ben lehessen, akit annyira szeret, és akit nem tudott elfelejteni, hiába próbál­ták minden eszközzel rábírni a szülei. Estike mindenről tudott, az első pillanattól fogva. Talán az erdei vöröshan­gyák életénél is jobban ismerte az erdészék történetét. Eleinte borzongva- szemlesütve figyelte őket rejtekhelyéről, mikor utánament az erdőbe az a régi lány, és ellenállhatatlanul fellángolt bennük a szerelem. Pedig a legnagyobb ti­tokban találkoztak. Estike azonban megtanult úgy járni, mint az árnyék. A lány helyébe képzelte magát, akit a szép erdész átölelt, s szemét lehunyva ő is vis­zontölelte a szilfát, amely mögé rejtőzött. Sose vették észre, fel se tűnt nekik, Vaszary, 1942 126

Next

/
Oldalképek
Tartalom