Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8.szám - Patak Márta novellái
Estike rögvest elpirult, mint egy iskolás lány, de nem sütötte le a szemét, hanem azzal a félreérthető kihívással viszonozta az erdész pillantását, amit a férfiak gyakran felkínálkozásnak vélnek, mert a következőre már nem figyelnek, hiszen ők már gondolatban továbblépnek, magukkal vannak elfoglalva, nem figyelnek a nőre, aki rögtön visszakozott. Az erdész is így járt, Estike zavara láttán tűnődőn elmosolyodott, és hosszan nézett utána, miután Estike szó nélkül sarkon fordult, és határozott léptekkel eltűnt a kertjükben a járdát szegélyező bukszusok között. Öt-hat év sem telt bele, és a szép erdészt egymás után három gyermekkel ajándékozta meg a felesége, az ikrekkel pedig éppen várandós volt, amikor Estike egy késő délután arra lett figyelmes, hogy a férfi feldúlt arccal, karikás szemekkel, sietős léptekkel indul fölfelé, az erdő irányába. Gyalog. Estike pedig habozás nélkül követte. A kertjük felől ment utána. Másnap az egész falu arról beszélt, hogy a szép erdész agyonlőtte magát az erdőben, nem bírta tovább. Két éve lakhattak a faluban, amikor egyszer csak megjelent az a lány, akit nem engedtek hozzá a lány szülei, aki miatt új asszonyával a faluba költözött. A legváratlanabb pillanatokban bukkant fel, hiába igyekezett az erdész szép szóval rábírni a lányt is, önmagát is, hogy felejtsék el egymást, neki már felesége, komoly családja van. Se éjjele, se nappala nem volt, mióta felbukkant a lány, bántotta a lelkiismeret, de a lány mindig azzal nyugtatta, hogy neki is csak egy élete van, megérdemli, hogy a férfi közelében lehessen, akit annyira szeret, és akit nem tudott elfelejteni, hiába próbálták minden eszközzel rábírni a szülei. Estike mindenről tudott, az első pillanattól fogva. Talán az erdei vöröshangyák életénél is jobban ismerte az erdészék történetét. Eleinte borzongva- szemlesütve figyelte őket rejtekhelyéről, mikor utánament az erdőbe az a régi lány, és ellenállhatatlanul fellángolt bennük a szerelem. Pedig a legnagyobb titokban találkoztak. Estike azonban megtanult úgy járni, mint az árnyék. A lány helyébe képzelte magát, akit a szép erdész átölelt, s szemét lehunyva ő is viszontölelte a szilfát, amely mögé rejtőzött. Sose vették észre, fel se tűnt nekik, Vaszary, 1942 126