Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8.szám - Sümegi György: Tóth Menyhért szobrai
kább az 1940-es évek elején született Önarckép-re30 utal, amelyen hasonlóan torzított, kissé tészta-szerűen, képlékenyen alakított arcot látunk, s még az áll hirtelen elkeskenyülő, hegyes motívuma is azonos a két alkotáson. A felületalakítás vibráló, ahogyan a korszak festményeit, e szobrot, szobrai e csoportját Tóth Menyhért expresszív, háborús évek motiválta, zaklatottabb formavilágé művei közé soroljuk. A Harcos sérült figurája mögött élményi háttérként ugyanúgy a második világháború pokla, embert próbáló szenvedése húzódhat meg, mint a Kemény Katalin-megidézte szobron, amelyet viszont az áldozat, ’egyetlen áldozatunk’ szobor-imágójának fogadhatunk el. A legkorábban keletkezett szobrok csoportjából nemcsak méretével, de kifejezett tartalmával, plasztikai megformáltságának a határozottságával és mondandójának a kétségbeesetten is tenni, mozdítani, a tettek mezejére kilépni akaró metódusával tűnik ki az Ősöm. Fölemelt arca és igen határozottan föltartott kezeiben a jövő ígérete, a hinni és bízni tudás próbája, madár. Az Ősöm felületalakítása, mintázottsága hasonlít leginkább Tóth Menyhért festékcsíkokat áramoltató, örvénylő festékfölrakásához (vesd össze: az 1942 körül keletkezett Vadvizek képpel és rokonai körével), expresszív felületképzéséhez. 1960-as évek elején, 1960-63 között keletkezett Tóth Menyhért-szobrok (plasztikai művei második csoportja) három alcsoportba is sorolhatók, miközben bizonyos, hogy szobrászi törekvései összefoglalóiként, összegzőiként is fölfoghatok e munkák. A Zsákolok és a Halász című szobrok a korábbi vagy egyidejű expresszív festményeivel egybehangzó formarendjükkel még inkább az 1950-es évek alkotói törekvései felé mutatnak. Am a Halász megtört testvonala, a várakozást, a figura elvont-bálványarcával is erősítő karaktere már inkább a Sérült bizonytalan, groteszk, érezhetően megint csak önmaga, az alkotó jellemvonásait fölmutató formaképletben jelenik meg. A Sérült, akár Amuló, Bámuló vagy Tétlenkedő megnevezést is nyerhetne egyúttal, hiszen legfontosabb plasztikai ismérve az egész alakot átható bizonytalanság. A mozdulat kétkedését még inkább aláhúzza, kiemeli a test és a végtagok kontrapunktikus, ellentétes dinamikája. A Sérült megvalósította mozgásképletnek, a termékeny plasztikai bizonytalanságnak bizonyos szempontból ellentéteként, vagy csupán a kifejezett tartalma szemben lévő oldalára helyezhetjük a Pihenés szobrát. Sárkányfejű négylábú szétvetett lábakkal, irreálisan hosszú-vékony testtel. A fejét enyhén emelő állat formaíve a megtört farokrésszel az állat hátán merev előrenézetben ülő figura hátrahajlásával rímel formailag. Az ülő, teste elé fölhúzott lábait, pontosabban a lábfejét érintő lenyúló karja viszonylag merev, hegyes szögű struktúrákat zár be. Az állat hátáig, lábfejéig nyújtott kézmotívuma jobban összeköti, egybefűzi a vízszinteshez jobban odaragasztja a függőleges alakot, mint a térdére hajtott másik kéz motívuma. Vagyis a kinyújtott és behajtó kézmotívummal tovább gazdagította a forma-együttest a szobrász. A szoborban különös egyensúly, sajátos egybetartozás formaképletét valósította meg az alkotó. Talán az ember és állat egybekapcsolódó, ám külön-külön mégis, még egybefű- ződően is autonómként létező világát szimbolizálja. S talán olyasfajta tudatosságot is föltételezhetünk a létrejötte mögött, hogy a Henry Moore-szobrok, a kivett, a negatív formák sajátos és egyéni, Tóth Menyhért-i értelmezésben fogalmazódnak meg a Pihenésben. 114
