Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8.szám - Kemsei István versei
Leshelyemről a szavakat figyelem, ahogy megtelnek-összecsukódnak, burukkolva egymásba bújnak a hajnali rigófüttyben a nekik való jelentéssel. Napfelkelte után persze kézenfogva osonnak hozzám, letisztulva a nemi ragadéktól ugyanezek a szavak. Először bambán ácsorog- nak előttem, lesütött pillákkal, álszemérmesen gátlásos toporgást mórikálnak, de percek telve rohamost kitör belőlük az égi való: mindjárt sunyin környékeznek, óvatos-lábujjhegyen körülkerítve, meg-megszaglászva figyelmeznek. Velőmet jonhomig szürcsölődve kutakodnak, maradt-é belőlem felhasználható alkalmatos? Egy nagy, sárgás, mércés permetező vödörbe gyűjtöm a tegnapban és az eltelt évtizedekben szerteheverő elkopottakat, megvénült személyemre veszélyes, folyton fölösen ágáló, szerelmes jelentésű, érvénytelenül édeskés hulladékokat, amiket már sohatöbbé. S öntöm ki, cipekedve ádáz indulattal a szemétledobó iránt, lerágott cubákok, elhasznált óvszerek és más konyhamaradékok temetőjébe, mielőtt kitörne belőlük a vedlett hullabűz. Nem könnyű így az élet, hogy naponta megfogyatkozó szeretettel. Alkalmatosságom bizonyításához milyen kevéssel beérném! Az ér- cesebbjével, a tetszetős-kecsesen százfelé nyargalójával leginkább. Ha tud még valaki egyáltalán afféle, nem haltápon nevelkedettfelhizlalt szóról, amelyik páráját-vizét vesztve nem topped össze nyomorultul a használatban. Járnék érte hetedhét országot, kívánnám, ha annyi cipősarkam volna a világgá menéshez, amennyit belőlük olvastomban-írtomban felelőtlenül elvásgattam, talán a végire érnék. Hallom, ahogy lefoszlott bőr gyanánt, percenként szakad le rólam egy teljes világ, a maga jól-rosszul szóvá tett élményeivel. Lassan leszederjesedik a fákról a rigófütty is. A szavak megöregszenek, vagy elfogynak, vagy mit tudom én. A csend kése pedig előbb-utóbb bele fog csorbulni a körös-körül tenyésző, sziklakemény némaságba. Szavak
