Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Száraz Miklós György: Duna

A XIX. század második felében Kossuth Lajos és Klapka György még azt válaszolta volna, hogy igen, van lehetőség a Duna-tájon boldog és békés együttélésre. És ezt válaszolta volna a XIX. század második felének nagy román politikus történész-írója, Mihail Kogálniceanu is, aki a magyar és a román nemzeti törekvéseket szerette volna összhangba hozni. Együttműködésben gondolkodott, az ő álma is az lehetett, ami Kossuthé: demokratikus berendezkedésű, modern, polgári állam. Kossuth a „Keleti Svájcot” álmodta meg, a magyarok vezette Duna Konföderációt. Kogálniceanu a szabadelvű, független, polgári Nagy-Romániáról álmodott. Erdély kérdésében mindketten óvatosak voltak. Kogálniceanu (talán) nem akarta minden áron elvenni, Kossuth (talán) nem akarta minden áron megtartani. Függőben hagyták volna a kérdést. Hogy egyszer, ha majd eljön az ideje, Erdély lakói maguk döntsék el népszavazással, hogy Magyarország része kívánnak-e maradni vagy Romániához csatlakoznak. Esetleg mindkettőtől különválva, egyenrangú szövetséges államként csatlakozna Erdély a Dunai-Szövetséghez. Parlamenti beszédében Kogálniceanu ezt így fogalmazta meg: „Erdélynek soknyelvű, poliglott országnak kell maradnia; minden nemzetiségnek meg kell őriznie személyiségét és jogait, hogy tökéletes egyenlőségben fejlődjék a magyarokkal. E feltétel nélkül nem lehet béke közöttünk; még egyszer ismétlem, hogy Erdélynek összekötő kapoccsá kell válnia a románok és a magyarok között.”

1981-ben Mircea Eliade így írt a filozófus Constantin Noicának: „Az, hogy a mi kultúránk inkább keleti, mint nyugati, nem azért van, mert a hosszú hódoltság alatt törökké lettünk, hanem sokkal inkább azért, mert Romániában, ahogy egyébként egész Délkelet-Európában és Ázsiában, a neolitikus kreativitás géniusza nagyon sokáig, mondhatnánk napjainkig, fennmaradt.”

Eliade szerint a Duna-táj, pontosabban Délkelet-Európa provincializmusa nem tagadható ugyan, de az sem, hogy a táj lakói gazdag tárgyi és szellemi hagyományt, sőt eredetiséget őriznek. Azt vallja, hogy a román nép, s persze bolgárok, szerbek, horvátok, de még a Kárpátok és a Fekete-tenger környéki oroszok is a Kelet és a Nyugat közé ékelődő, igen sajátos kultúra örökösei és hordozói. A nyugati, vagyis a latin Róma, s a messzi kelet hagyománya ötvöződik bennük és kultúrájukban. Eliade az Al-Duna és a Balkán-vidék fejlődésében és máig élő hagyományában nem a két világbirodalom, a Bizánci Császárság vagy az Oszmán-török Birodalom szerepét és hatását hangsúlyozza, még csak nem is a keleti, dunai latinság eszméjét, de a görög majd orosz birodalmi ortodoxiát sem. Gondolatmenetében a legnagyobb súllyal a neolitikum, az újkőkor agrárforradalma szerepel. Szeme előtt egy Portugálián, Spanyolországon, Itá- lián és Görögországon, Délkelet-Európán, a Pontus-vidékén, a Közel- és Közép-Keleten, Indián át egészen Indonéziáig nyújtózó, óriási területű neolitikus agrárcivilizáció képe bontakozik ki, s ennek szellemiségében van lehorgonyozva a román nép paraszti hite, vallása. Szerinte Európa délkeletének jóval kevesebb köze van ahhoz a régióhoz, amit egyszerűsítve Nyugat-Európaként szoktunk megnevezni, mint a Kelethez és Dél-Ázsiához. A neolitikum agrárforradalma, a mezőgazdasági termelés kialakulása a gondolkodást is forradalmasította, a vallások kialakulásához vezetett. Eliade sem tagadhatja, hogy Közép- és Dél-Európa az utóbbi két évezredben folyamatosan nagyhatalmak, kultúrák

79