Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8.szám - Száraz Miklós György: Duna
midőn ostromnak mentenek az vízvárnak, lőtték meg Balassi Bálint uramot az ostromon. Minden két combján által ment az golóbis, de csontot és ízet nem sértett. Vesztette az barbély, Mátyás hercegé, nem akarván szót fogadni az magyar barbélyoknak és holt meg hertelen die 30. eiusdem.” Nicolaus Gabimann udvari haditudósító ugyanerről így ír: „Perierunt Valentinus Balassi homo Ungarns séd impius.” Meghaltak: Balassi Bálint, magyar ember, de kegyetlen. Az impius szó vallásos kontextusban akár istentelent is jelenthet. Balassi, mint az köztudott, nem volt épp nebántsvirág, szerette (és szerelmével üldözte) a nőket, hamar eljárt a keze, káromkodni nem csak szóban, de írásban is olyan cikornyás veretességgel tudott, hogy belepirult az olvasó - de istentelen ember biztosan nem volt. [Csak érdekességképpen említem meg, hogy Pierre de Ronsard-ról - aki méltó harcostársa volt Balassinak költészetben és hadban (valamint a nemes kisasszonyok, bankárlányok és cselédek ágyában vívott szerelmi küzdelmekben) is - azt állítják, hogy magyar földről, a Duna-tájról elszármazott lovag ősökkel dicsekedhetett.] Kosztolányi másfelől közelít a Duna-tájhoz, hirtelen összerántja ezt az egész mindenséget, ezt a kezelhetetlen, reménytelennek látszó valamit: „Gan- gesz sem oly szent, mint a Duna tája, / hol él a régi, fáradt, hősi faj / s csodát teremt és megrepedt szívéből / még-még kiszakad egy-egy ősi jaj. / Áldott legyen az, aki átkozott itt / s gúny és tövis nő a pora felett. / Amerre jártak ők, ott a titok volt / és a Kelet, a százszor szent Kelet.” Edmund Spenser a távoli Albionban csak somolyog a bajusza alatt, s egy másik folyó, a Temze partján ücsörögve nézi ezt a bolond Keletet, ezt a kacsvart, a rokon lelkeket, a két másik halandó óriást, Küklopszi hőst, s a folyó homokjába firkálgat: „Homokba írtam kedvesem nevét, / de jött a hullám s rajzom elsöpörte: / leírtam újra minden betűjét, / de jött a dagály s munkám eltörölte. / Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve / a lány - megfogni a pillanatot, / hisz magam is így omlok egykor össze / és nevemmel együtt elpusztulok.” Duna-táj. Felemelő, bátor kísérletek és csúnya befejezések földje. Mennyi próbálkozás, mennyi elvesztegetett energia! Például a már emlegetett Jagelló-eszmény. Grandiózus álom volt, ami a XVI. század végén megvalósulni látszott. Sok-sok közép-európai náció és soksok vallás paradicsomi békéje. Jerzy Stempowski, a kitűnő lengyel esszéista a XIX. század végi Ukrajnára emlékezve írja, hogy a kontinens Balti-tenger, Fekete-tenger és Adria között elnyújtózó területe mindig is a népek óriási sakktáblája volt, tele szigetekkel, enklávékkal és a vegyes lakosság legelképesztőbb kombinációival. Lengyelből lett ukránok, ukránból lett litvánok, litvánból lett oroszok, oroszból lett lengyelek, mellettük zsidók, románok, cigányok, törökök, görögök. Stempowski hitt a kultúrák egyenjogúságában, a sokszínű, heterogén állam szépségében, vagyis abban, amit a lengyelek Jagelló-eszmény- nek neveznek. Nem az elveszett Paradicsomot siratta az egykori, talán csak álmaiban élő Ukrajnában, hanem az elveszett lehetőséget, az egymás mellett élő kultúrák ötvöződésének, a befogadásban történő kiteljesedésnek az ellehetetlenülését fájlalta. A Duna-táj tudathasadás. Sokszínűség és agresszív bezárkózás. Szűkkeblű- ség, ugyanakkor kínzó, emésztő vágyakozás a nyitottság után. A Duna-táj, leg73
