Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Száraz Miklós György: Duna

Közép-Európa volna? Európa centruma? Vagy éppen hogy a periféria? Ez a lényege? A peremiét? Nem egyszerű dolog. Olykor úgy tűnik, a Duna-tájhoz nem tartozik hozzá Lengyelország, de odatartozik Krakkó. Nem tartozik oda Berlin, de igenis odatartozik Milánó vagy Torino. (Már csak a remete, a Du- na-konföderációról ábrándozó turini agg, Kossuth miatt is.) Ugyanakkor megesik, hogy még Trieszt (bocsánat, Claudio) is más világnak tűnik. Kijev- ről pedig még szó sem esett. És Gdansk? (Mert Danzig mintha inkább mégsem.) Vilnius? Königsberg? (Kalinyingrád megint csak nem.) Czernowitz és Kolomea természetesen. A földrajzi közép a periféria lenne? Vagy nem erről van szó? Mátyás, aztán a Jagellók cseh-magyar-lengyel birodalmai voltak az utolsó autentikus közép-európai hatalmak, melyek nem voltak alárendeltjei sem Nyugatnak, sem Keletnek, s melyekben a kor magyar, cseh, lengyel, osztrák humanistái, költői és tudósai szinte egyetlen családot alkotva, szabadon közlekedhettek. Aztán jött Mohács, a magyar fénykornak vége szakadt. Lengyelország aranykora, a Jagelló álom még tartott, majd lassan elmúlt a lengyel történelem nagyhatalmi időszaka is. Aztán mindig olyanok uralkodtak, akiknek nem ez volt az otthon. Akkor hát végül mi is a Duna-táj? Habsburg-táj? A Duna-táj a Monarchia volna? Ez egy kicsit igaz, de mégsem fed le maradéktalanul mindent. A Duna-táj birodalmi puzzle, nehezen rakható össze. Osztrák és Habsburg, török, cári orosz és egy kicsit német is. Kétszáz éve tartó nyűglődés. Ez a birodalmi tehetetlenkedés volna a Duna-táj? Az ingázás? A bizonytalanság? Se itt, se ott, örökké csak ide-oda? Örök frontvonal? Határvidék? A Duna-táj a vég?

Lám, a végek! Mi lehet e széles föld felett szebb dolog? Én valahogy mindig ide jutok. Valahogy mindig ide jutunk.

Vannak kivételes pillanatok az emberiség történetében, amikor némely helyen ugrásszerűen megváltozik az élet minősége, és — visszapillantva — úgy érezzük, akkor és ott, a szerencsés pillanatban az ég is felragyogott. Ez, a téli szürkeséget nem ismerő mediterrán kék ég boltosodik képzeletünkben a kelta-római Aquincum és Pannónia provincia fölé. Éppen ilyennek, a Nap és a kultúra világosságában fürdőző szigetnek vélem a normannok Szicíliai Királyságát is, mely a XI. században a pogány viking, a mohamedán-arab és a görögbizánci kultúra elemeit ötvözve virágzott fel; alig néhány kilométernyi távolságban Itália köldöke, a latin Róma alatt. Mondhatnám János Zsigmond, Báthory István és Bethlen négy vallást tisztelő, de legalábbis elfogadó, XVI-XVII. századi magyar-szász-román Erdélyét, mely a reneszánsz, a protestantizmus, a keresztény ortodoxia és a muzulmán-török nagyhatalom határán egyensúlyozva létezett, de említhetném az Ibériai-félsziget egyik legfényesebb időszakát, a kelta, föníciai, görög, pun és római alapokon feltámadó mór- zsidó-keltibér Córdoba és Granada néhány tündöklő évszázadát is.

Mind-mind a végeken!

Úgy tűnik, a széleken sokszor nagyobb a pezsgés, mint középen.

Igaz, de halni is könnyebb.

A végeken, a Duna partján, Esztergom ostrománál, karddal a kezében esik el negyven évesen Balassi Bálint, a reneszánsz legnagyobb magyar költője, a végek és a vitézi élet dalnoka. Itt érdemes kicsit lehorgonyoznunk, mert Esz71