Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Pap Kinga: A magvető válasza

ma fölötte: „Csak az Isten tart számon / mint tenger csöppjét s part homokját” (Verssor az utcazajban), valamint: „ó tengertánc! hangos hab fényes halma! / de majd megőröl Isten lassú malma. " (Hadjárat a semmibe)

Ezek a konnotációk a magvetéssel összekapcsolva visszacsatolások a teremtés művéhez, ahhoz a naphoz, amikor Isten szétválasztja a földet és a tengert, és útjára engedi a magvetés csodáját. Nem véleden tehát, hogy a „semmi” és a „valami”, a tenger és a magvetés Babitsnál is egymásba kapaszkodik, még ha negatív előjellel is, hiszen ő létében és magvetésében is az őstengerből származik. A Sötét vizek gyermekeként emlegeti magát: ,JMinden este valami nagy hullám alá bukók én. / A mélység palotáiban boly gok egész reggelig. / Mint kiről a mese regél, aki sellő volt előbb, / tritonfiú, tengermagzat, és a tengerben lakott. ” (Sötét vizek gyermeke)

A Recitaiv című versben arról olvasunk, hogy szavai is az őstengerből valók: „Szók, keserű / őstengerből ülepedett / szók, régi kiszáradt tengerek alja, ti /felejtett könnyek alja, ti gondolat / kegyetlen izgatói.

Végül a Tudomány című verssel tovább tágíthatjuk a Babitsról alkotott képet, hiszen nemcsak származása, de létének a világban hagyott nyoma is, szavai és az ebből épült rendszer, egész tudománya a tengerből való: „A tudomány vagyok. Az újkor tudománya. / (...) Isten ellen törő, isteni tudomány. /Tenger, mely habjait fel az egekre hányja. ”

Babits poétikája belehelyezkedik, és túl is lép azon a teológiai szimbólum- rendszeren, mely a tenger-magvetés viszonylatát jelenti. Ez a zsidó-keresztény hagyományban gyökerező szimbólum-komplexum a teremtéssel indul, pontosabban a föld és a tenger szétválasztásával. A teremtést, a magvetés tartományát azonban a bűn következtében Isten éppen a tengerrel (az özönvízzel) pusztítja el, felfüggesztve a magvetés örök körforgását. De nem végérvényesen! Mert megmarad egy igaz ember, a magvetés őrzője, akinek ígéretet tesz Isten, hogy a magvetés napjai, míg a föld, napjai állni fognak.

Az Újszövetségben a magvetőről szóló példabeszéd kilép a természeti képből, erre maga Jézus figyelmezteti a tanítványokat. „Nem értitek ezt a példabeszédet? Hát hogyan értitek meg majd a többi példabeszédet? A magvető az igét veti... (Mk 4,13-14) A magvetés jézusi példájának egyik érdekes vonását Máténál találjuk, aki a példabeszédet így készíti elő: „Azon a napon Jézus kiment a házból és leült a tenger mellett. Nagy tömeg gyűlt össze körülötte. Ezért beszállt egy bárkába, leült, az egész tömeg pedig a parton állt.” (Mt 13, 1-2)

Jézus a tengeren végzi a magvetést, azért száll bárkába, mert a nagy víz felerősíti, és viszi a magvakat, Isten igéjét. De nem a tengerbe, hanem a tengerből jön a magvetés.

Pál apostolnál ez a kép aztán tovább absztrahálódik, s már köze sincs a természeti példához, pusztán szellemi jelleget ölt. „Mert amit az ember vet, azt foga aratni, hiszen ki a testének vet, a testből arat majd romlást, aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből arat majd örök életet. ” (Gál 6,7-8)

Ez az elvont kép lehet aztán a költői magvetés prototípusa, melyben Babits önmagát magvetőként, szavait mint a megismerés eszközeit pedig magként tételezi: „0 ti, kemény / magvak, ti lelkem magvai, szók!” (Recitatív)

De nem csak gondolkodásának eszközét, hanem annak eredményét, egyetlen örökségünket magként láttatja velünk Babits a Füst és korom című versé53