Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8.szám - Bokányi Péter: Egy "véghangulatos" vers: az Esti kérdés
pontjából: az utolsó kép, az utolsó részlet olyan hangulatot kelt, amely „visszamenőleg ráömlik halványan az ... árva részletekre, s egységet ad nekik” - írja Horváth János. Az idézett versben: „Messze a tiszteletes nagy hegyek, Égbe néző társai agg Negojnak, Melyekre nem vet senki most ügyet, Lassan a bús ködökkel egybefolynak.” A széttöredezett, elősorolt, apró látványokat tehát a hatalmas, a monumentális váltja fel, fogja össze; ez kelt hangulatokat, s ez a végső látvány keltette hangulat vetül vissza a vers egészére, s kapcsolja össze a nemegyszer széttartónak tűnő, önállósuló képeket. S Horváth János konklúziója: „ha Babits leíró költeményeiből némi hangulatot sejtünk felénk áramlani, azt többnyire legutolsó sorai idézik elő” - s erre a jelenségre, illetve a jelenség mentén leírható versekre alkalmazza a „véghangulatos állókép” kifejezést. Az Esti kérdést illetően Horváth János meglehetőst szigorú. Túlírtnak tartja a verset: a csekély lírai vázlat - írja — összefoglalható ekképpen: „mikor az est leszáll - bármerre járj - bármin gondolkozzál a világban - csüggedten mégis csak azt kell kérdezned: mi végre minden”. A vers pedig úgy épül fel, hogy ez a többszörösen összetett mondat sokszorozódik fel, az egyes tagmondatok párhuzamos értelmű mondatokkal, képekkel szaporodnak fel, a lírai vázlat a leíró jellegű feldúsulás során „elrészleteződik”. Ily módon - írja Horváth János - „a lírai befejezés, ha tervbe volt is véve eredetileg, most már csak afféle kénytelen kikerekítésnek tűnik fel”. A befejezés valóban nem volt „tervbe véve”, Babits maga is úgy emlékezett vissza2, hogy sejtelme sem volt arról, miképpen fejezi majd be a korábban, már Fogarason elkezdett versét, amely - ahogy Rába György írja3 - a bergsoni filozófia szabadító eszményének példájaként olvasható: arról szól, hogy „az élőlény ideje több, az emlékezetben összekapcsolt pillanatból áll” - ahogy Bergson fogalmaz4. E pillanatok pedig képekben jelennek meg a versben, párhuzamos képsorokban, a Nemes Nagy Agnes-i hasonlattal élve5, mint filmfelvevőgépen pörögnek a képek egészen a velencei záróképig, ahol megfogalmazódik az „esti kérdés”. Nemes Nagy Ágnes elemzése óta olvassuk a verset a három határozószó, a „midőn”, az „olyankor” s az „ott” által tagolt kompozícióként, a három határozószó teszi áttekinthetővé a vers „sűrűségét”. Az egyes határozószavak indítják el az egyes egységek képsorait, azokat a képsorokat, amelyek révén az egyes egységek lényegében hasonlóan épülnek, mint a Horváth János által említett véghangulatos állóképekben. A különbség talán annyi, hogy a képek az Esti kérdésben kevésbé tűnnek állóképeknek. Éppen a filmszerű pörgés és jelenete- zés révén megmozdulnak, szorosabban látszanak összekapcsolódni, illetve, az őket vezérlő határozószavak erősítik a képek összetartozását, biztosítják, hogy kép a képpel „kezet fogjon” az egész érdekében. Továbbiakban kísérletet teszünk arra, hogy az Esti kérdés képeit - a teljesség igénye nélkül - állóképekké bontsuk, azt feltételezve, hogy lényegében az 45
