Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 6. szám - Szerdahelyi Zoltán: Az igazi KRISZTINA
számítógépeket (szám szerint ötöt), csak nevettek: - „Minek, egyik sem működik! De a képen jól mutat majd!” Mivel nem volt semmi pénz, az ő feladata volt, hogy támogatást szerezzen - elsó'sorban Soros Györgytől. De ehhez fogadásokra kellett járnia. Akkor az ócskapiacon vásárolt egy ilyen „hülye ruhát”, amiben járhatott fogadásokra. Paradox helyzet volt, hiszen ha Zsolt nem megy el ezekre a fogadásokra, akkor nem tudnak létezni: senkinek nincs pénze, neki se. Szerencsére időközben elkészült a kicsi, 35 négyzetméteres vértesacsai hétvégi háza. Ott jól elvoltunk, a depressziója ellenére is. Az életünk akkoriban úgy nézett ki, hogy hét közben ő is és én is a külön kis lakásunkban voltunk és randizva találkoztunk, pénteken pedig beültünk az autómba az ő általa vásárolt kajával, hogy a hétvégét együtt tölthessük Ácsán. Anyám halála miatt padlóra kerültem érzelmileg. Zsolt látta, hogy teljesen kiborultam. Ott ült az Izabella-konyhában, a hokedlin, én meg álltam - és akkor megkérdezte: - „Te, figyelj, Rücsök - mert így hívott - segít az, ha elveszlek feleségül?” Ez volt a lánykérés. Na, akkor kezdődött az, hogy jó, akkor most vegyük komolyan. Mármint az esküvőt! Végül 1995. június 6-án összeházasodtunk - 15 éves kapcsolat után. Tehát a házasság az ő ötlete volt. Hogy csak hétvégén éltünk együtt? Nem számított. Az, hogy nekünk van papírunk arról, hogy házasok vagyunk, vagy nincs, a kutyát sem zavarta. Nem ez számított, nem a papír. Gondolom, az esküvő hangulata, meg a vele kapcsolatos tennivalók mindkettőjüket segített kihozni a depresszióból. Nem a magánélete miatt volt depressziós, hanem az ország sorsának alakulása miatt. Depressziójának eltűnése a Krisztina írásának megkezdéséhez kötődött. Tehát Vértesacsán összeházasodtunk, majd este mindenki ment a saját vackába, Zsolt az Izabella utcai, én a Monda utcai kicsi lakásomba. Nem gondoltunk összeköltözésre, esélyünk sem volt erre. Akkoriban az Iványi Gábor és első férjem, dr. Bognár Szabolcs vezette Dózsa György úti hajléktalanszállón dolgozott. E korszakban született a halála után kiadott „Csendet akarok!” c. könyvének első harmada, de a Kritika folytatásokban közölte ezeket az írásokat. Ott kapott, mármint a hajléktalanszállón - tán életében harmadszor — rendes fizetést! Életünk menetrendje a következő volt. Szokás szerint péntek délutánonként kimentünk Ácsára, télen fölfűtöttük a házat, és amikor készen lett egy fejezettel, fölolvasta. Ült az általa készített pádon, én meg egy rémséges fotelban hallgattam. És remekül érezte magát! Sikerült túllendülnie azon a depresszión, ami mellőztetésének, meg a tehetetlenség érzetének volt kizárólag tulajdonítható! Amikor ott van egy ember, aki akarja csinálni, és nem megy, és nem megy, és nem megy, és akkor végre megtalálja azt, ami működik. Imádta, imádta írni. Lelkendezett: „Végre, életemben először nem másról írok, hanem magamról!” 68
