Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 6. szám - Salamon Nándor: Művészportrék - A Régió Artból

E ponton került a képbe Bálint Endre! Az Életünkben közölt méltatásért ugyan kapott hideget is, meleget is, de ettől kezdve emberi-művészi barátságuk közös nevező alá került s amolyan mester-tanítvány viszony alakult ki közöttük. A találkozások, zsennyei beszélgetések nyomán közvetlenebbül sugárzott át képeibe a „szentendrei szellem”, megerősödtek az absztrakció iránti igényei, de a téma és az élményszerűség nem szorult háttérbe továbbra sem. A Vajda Lajos-i örökség vállalása és egyben átértékelése, grafikáin jelentkezett szembetűnően, de az ismerősnek vélt motívumok egy másik dimenzióba helyezve, nyertek új értelmet. A balatoni táj látványából a tömbszerű elemeket bányászta ki, jelképi tartalommal látta el szerkezetes fekete-fehér vonal és foltritmusokat váltogató grafikai lapjait (Vízpart, Viharmadár). Ez a kompozíciós rendszer jelent meg akkori festményein is (Megroppan élet, Tavaszi vízpart).

Néhány esztendeig csak csoportos kiállításokon szerepelt, de több díjat is nyert. Akkoriban érintette meg a néprajz, a népballadák és különböző gyökerű mitológiák eszmevilága, a régészek ásója nyomán feltáruló múlt és a történeti tanulmányok. A valóság változatosságát tükröző élményanyagból a szerkezetet hangsúlyozó, monokróm festmények születtek. A formákat tartó váz jelentősége megmaradt későbbi figurális, sőt a kitérőnek számító expresszionista jellegű kísérletei során is. Néhány képcím jól érzékelteti e korai korszak útkeresésének csapásirányát (Menekülők, Vízparton, Népi játékok, Sellős stb.). Bár a megjelölések „történetekre” utalnak, a narratív szándék távol állt a festőtől. Kizárólag a festészet, grafika, a szín, forma és vonal játszott szerepet, közvetítette a művészben mozgolódó gondolatokat, teremtőerőket.

Alaposan kivárta az időt, míg újra önálló kiállítást rendezett. Közben felhagyott a lapszerkesztéssel, elkészült a nívódíjas pannója a sárvári várba, első díjat nyert - megosztva! - a megyei tárlaton. Második jelentkezésének az Eölbey-ház - akkor Forradalmi Múzeum! - adott helyet 1975-ben. A fogadtatás elismerő, az értékelők a szakmai erényeket, jellemzőket írták javára (szerkezetesség, jó szín és formaérzék, ikonszerű építkezés, az emberi érzés mélysége stb.). A mögöttes tartalmak erősödő filozófiai érdeklődésre engednek következtemi (A fájdalmak súlya, Elhagyók, Lebegés stb.). S feltűnik egy kép, amolyan főhajtás a „forrás” felé: Tisztelet Szentendrének.

A fővárosi Fényes Adolf Teremben rendezett önálló tárlata (1976) már a nagyobb nyilvánosságot jelentette. Méltatói költői párhuzamokat véltek felfedezni képein, de észrevették anyagkezelésének eredetiségét, a réteges festésmódot, a megdolgozott felület érzékeny finomságait. Az egymást követő újabb egyéni és közös kiállítások már egyértelműen arról tanúskodtak, hogy önálló úton jár, emelkedése egyenletes, nincsenek látványos fordulatok munkájában s nem törekszik engedmények árán a közönségsikerre. A kritikák mindezt ellentmondásosan ítélik meg. Kifogásolják, hogy témaválasztása, formarendje statikus, míg mások elismerően színbéli gyarapodását regisztrálják, a valóság töredékes ábrázolását pedig a régészet iránti vonzódására vezetik vissza.

Néhány esztendeig az állandósult szellemiség és szemlélet jegyében fogantak újabb képei. Változás jeleit a kaposvári Dunántúli Tárlaton bemutatott festményein észlelhettük. Jelmezes, mesebeli kis figurák léptek színre gondosan megfestett formai-tárgyi környezet díszletei között. Győri fellépése alkal58