Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Alexa Károly: Leltár? Rovancsolás? Felszámolás
ALEXA KÁROLY Leltár? Rovancsolás? Felszámolás? A NEMZETRŐL - MA Mi sem teszi kérdésesebbé a magyarországi rendszerváltozás értelmét, jelentőségét, egyáltalán: történelmi érvényességét, mint az, hogy a nyolcvanas évek változást előkészítő „nemzetleltárai” és programjai (talán az „összértelmiségi” ihletettséggel készült kéziratos Bitó Emlékkönyvet vehetjük jelképes kiindulási pontnak, 1979.) folyamatosan, és szinte észrevehetetlenül váltottak át a kilencvenes évek elejétől - régi szép szóval élve - „siralmas panaszokba” és kiábrándult „nemzetstratégiai” ajánlásokba. Olykor elmekórtani érdekű dokumentumokba. Jellemző a bizonytalanságra és a változásokat nem is követő, hanem szinte kísérő kiábrándultságra, hogy arra a sok-sok összetevőjű politikai eseményhalmazra, ami a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján telítette a magyarországi közéletet (hasonlóan a szovjet blokk egész területéhez, és kapcsolatban a nyugateurópai integrációs erőszakkal - akartuk is, kényszerítettek is -, nem feledkezve meg a globalitás intézményesülésének baljós és biztató jeleiről sem), nos, hogy erre az új politikai állapotra még általánosan elfogadott köznyelvi-politológiai megnevezést sem tudunk használni. A szóváltozatok többfélesége - „változás”, „váltás”, „változtatás”, majd féltréfásan: „módszerváltás”, és teljesen elutasítóan: „gengszterváltozás” stb. - és használatuk eltérő motivációja már maga is a teljes bizalmatlanság tünete és egyben behódolás a rendszerváltozás - úgy látszik - leglátványosabb közéleti élményének, a létrejövő többpártrendszernek. Elég, ha a politikai diskurzus során valaki azt mondja, hogy „rendszerváltozás”, már tudjuk: konzervatív-polgári véleményt fogunk hallani, ha meg a már Antall Józseftől is ironizált „rendszerváltást”, akkor valamiféle liberális álláspont készül megnyilvánulni. A megújulni látszó nemzet- és államéletnek az érdekek pártok szerinti érvényesítése (és persze a demokratikus parlamenti választás) volt a legfeltűnőbb jelensége (az istenadta nép azt hitte, hogy ezáltal politikai szerephez jutott végre...), és nyilván nem véletlen, hogy éppen erről derült ki a leghamarabb, nagyon brutálisan fogalmazva, hogy egyfelől derék és naiv magyarok egymásra fenekedő társaságai vergődtek fel a törvényhozó hatalomba, másrészt gazdasági érdekcsoportok (globális stratégiák) fedőszervezetei, alkalmi ideológiai hamiskártyások asztaltársaságai, amelyeknek - eseti kivételektől eltekintve - alig-alig van intézményes közük ahhoz az ideához, amit nemzetnek gondolunk. Ezt még felerősítette a szólásszabadság és az információkhoz való (korlátlannak hirdetett) hozzáférés lehetősége, a globális „egyidejűség” megrendítő élménye, amelyről szintén nagyon hamar kiderült, hogy csupán látszat: merő manipuláció, amely az állampolgárt talán még jobban kirekeszti a közcselekvés és a politikai közbeszédbe való belépés lehetőségeitől, mint a korábbi politikai szögesdrótok. 52
