Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 4. szám - Kulin Ferenc: A 'polgárosulás' érelme

fel, de egy ilyen felismerés sem igazolhatná azt a feltevést, hogy a modernség és annak minden következménye ennek az újkori embertípusnak a megjelenésével függ össze. Az a tény tudniillik, hogy a modern civilizáció kezdetei előtt is ’globalizációs impulzusok’ működtek (azaz a világgazdaság és a világkereskedelem csírái nem a reneszánszban jelentek meg, s napjainkra - a polgári világkorszak után is - ezeknek a hatása bizonyult uralkodó erejűnek, arra int, hogy ne a ’polgár’ jellegzetesen nyugatias alkatában keressük a planétánk egészére kiterjedt világrend titkát. Újra Pethő Bertalant idézem: „Először a civilizátum globalitását szeretnénk kiemelni. Századunkban több oldalról deklarálták különféle társadalmi rendszerek, hogy a történelem merőben más útját járják, mint az ellenfeleik, s hogy a saját útjuk az igazi. Szemben ezekkel a véleményekkel, napjainkra kiderült, hogy a civilizáció hatalmassággá fejlődése az uralkodó a különféle társadalmi rendszerekben, nem pedig a kulturális, illetve ideológiai vonulat.”“

Nemcsak arról van szó, hogy a ’hatalmassá fejlődött’ civilázációnak az a minősége, amit Pethő Bertalan ’civilizátum’-nak nevez (azaz a modern technikának, a technológiai rendszereknek, a gazdasági folyamatoknak, a pénzforgalomnak, a médiaiparnak, az elektronikus kommunikációnak, s rajtuk keresztül a kultúrák kölcsönhatásának az egész planétát behálózó, s a politikai szférától egyre függedenebbé váló, önfenntartó szövevénye) messze túlterjed azokon a földrajzi határokon, amelyeken belül polgári hagyományokról beszélhetünk, hanem arról is, hogy az emberi kultúrák egységes civilizációvá szerveződésének történeti folyamata - időben is távolabbra nyúlik vissza a polgári világkorszak kezdeteinél. A különböző etnikumok, kultúrák, gazdasági és politikai kis- és középhatalmak egységbe tömörítésével az ókori birodalmak is kísérleteznek, s a kereszténységgel megjelenik az univerzális monarchia eszméje is. Nem a polgár ácsolja magának a történelem színpadát, hogy felléphessen rá. Éppen az hívja elő az újkor emberében a különös szerepvágyat, hogy ez a színpad már készen áll, s rendkívüli karrier-lehetőséget kínál.

De ha nem az ember szubjektuma, alkata, ’természete’, jelleme formálódik új minőségűvé, ha az ’örök’ antropológiai tulajdonságok csak arra képesítik alanyukat, hogy eljátsszák azt a szerepet, amely a ’kulturális evolúció’ forgatókönyvében előre meg van írva, mi értelme lenne az emberi cselekedetek erkölcsi megítélésének, a cselekedeteket motiváló eszmék, meggyőződések, érdekfelfogások kritikájának, a politikai célszerűség és eredményesség mérlegelésének?! Ha a még gyermekcipőben járó szociálantropológia nem tud is e dilemmákra tudományos értékű választ adni", annyit megállapíthatunk, hogy maga a dilemma éppen a polgári kultúra különös sajátja. S ez a tapasztalat megengedi a következtetést, miszerint a polgárt - ha nem is ténylegesen korlátlan szabadsága - elsősorban a tudatos és nagy akaraterőket mozgósító autonómiaigénye különbözteti meg minden korábbi társadalmi típustól. Azt a létkaraktert nevezhetjük tehát polgárinak, amelyik az autonómia igényével, hitével, az autonómia-vágy bűvöletében reagált ha tetszik a történelmi determináltság, ha tetszik a kulturális evolúció kihívására. S ha ’osztálya’ történelmi mulasztásai, tévedései, vétkei nem kérhetők is számon a mindenkori élő nemzedéken, annak - ha mással nem is - ezzel az örökségével el kell számolnia. Számot kell

18