Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Kulin Ferenc: A 'polgárosulás' érelme
dörgölőzik, a társadalom átkozza ki. Nagyon pontos Pethő Bertalan megállapítása: az a ’differenciálódás’ a monolit struktúrán belül, aminek létét köszönhette „nem integrálódással, hanem hasadással jár(t) együtt.” S amikor - saját nézőpontjából tekintve a puszta véletlennek tekinthetőén (miután „a Létet betöltő Hatalom előre nem látott módon - nagyon meggyengült”) ezzel a saját társadalmáról lehasadt, dezintegrálódott szubjektumával maga lett az apparátus, maga lett a rendszer, s a politikai gravitáció törvényeinek feltétel nélkül engedelmeskedve vetette magát a „Létet betöltő” győztes ’Hatalom’ karjaiba. Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy a csaknem halálos sérüléseket szenvedett, tragikus sorsú eszményi magyar polgár végleg leszorult a történelem színpadáról; csupán azt, hogy annak a polgári létkarakternek, amelyik a Kádár-korszak és a piacgazdasági rendszer közötti folytonosság megteremtője és zászlóvivője volt, semmi köze nincs az eszményi magyar polgárhoz. Pontosabban: az igazi polgár eszménye - amely baráti közösségek diskurzusaiban és a szellemi kultúra alkotásaiban kétségtelenül átvészelte a történelmi viharok és a ránk erőltetett rendszerek megpróbáltatásait - csak azoknak az értelmiségieknek a cselekedeteiben volt ’tetten érhető’, akiknek a rendszerváltozásban végül is csak a statiszták szerepe jutott. De lépjünk ki a ’nemzeti’ paradigmából, s vessük fel: vajon mennyiben oka, előidézője, s következésképpen felelőse is a ’polgár’ a civilizáció posztmodern kori egyensúlyvesztésének, és - ami ennél is fontosabb! — : vannak-e még e létkarakternek olyan rejtett alkati sajátosságai, amelyeknek dinamizálódása új irányt adhat a történelemnek?! Hogy e kérdés-feltevések nehogy a választ is előlegező prekoncepciót sugalljanak, jeleznem kell: egyáltalán nem magától értődő, hogy a ’polgárt’ tekintsük az új- és a legújabb kor főszereplőjének. Pethő Bertalan figyelmeztet rá - a médiát mint negyedik hatalmi ágat (Negyedik Rendet) vizsgáló tanulmányában -, hogy „a’polgárság’ túl általános, nagyon életlen kontúrú megnevezés és történelmileg sokkal nagyobb ívű ’Rend’ ahhoz, hogy ilyen specifikus (ti. a média hatalmát megalapozó - megj. tőlem: K.F.) legitimációs forrás legyen.”29 Valóban ’életlen kontúrú’ fogalomról van szó, hiszen a ’polgárság’ szó olyan kollektív szubjektumra utal, amelynek több ciklusú élettörténete van, s éppen az okozza ’személyazonosságának’ tisztázatlanságát, hogy sem az egyes életszakaszaiban játszott szerepei, sem identitástudatának (irodalmi, művészi) dokumentumai nem igazolnak egyértelmű folytonosságot. Azok a ’személyiségjegyek’, amelyeket ez az osztály a rendi társadalommal vívott küzdelme során mutat fel, lényegesen különböznek az uralmi pozícióban feltűnő tulajdonságaitól, s ezek megint alig összehasonlíthatók az új nagy riválissal - a baloldali mozgalmakkal és diktatúrákkal - folytatott harca során kifejlesztett karaktervonásaival. (Ez utóbbi esetben az is bonyolítja a képletet, hogy a ’polgárság’ egyik része egy világ- birodalom védőernyője alatt építi tovább, a másik része kommunista diktatúrák foglyaként próbálja tartani pozícióit.) Mindez persze még nem zárná ki, hogy a zavarba ejtően sokféle ’életkori sajátosság’-ban egy autonóm kollektív személyiség (egy és ugyanazon társadalmi típus) fejlődéstörvényét ismerjük 17
