Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 3. szám - Száraz Miklós György: Duna

ről és persze jóra törő lendületről. Budapest mi magunk vagyunk, a lakói. A Duna vizében — mint tükörben - szépen megmutatkoznak, felfénylenek erényeink, éktelenkednek hibáink, olykor bűneink is.

Csepel szigetét elhagyva gyönyörű unalom gyötri és epeszti az alácsorgó hajóst. A víz egyre szélesebb, a part részletei, tornyok, házak összezsugorodnak: mintha eltűnne a nemzeti vonás. Az lesz a nemzeti elem, hogy nincsen? Csak a puszta folyó van. A folyóság. Ahogy kiszabadul a kultúrtájból, a Duna egyre inkább önmaga lesz. Áthidalhatatlannak látszik ez az örvények és áramlások zsinórozásával díszes, szikrázó és csillámló barnaság, a hömpölygő víz. Minél kevésbé növi, építi és lakja be az ember a partot, annál sajátosabb, egyénibb ez a tágasság, a méla, egykedvű szépség, melyben alig-alig látjuk, mégis ott van az ember, a történelem, a múlt. A germanista Magris is mintha elandalodnék kicsit: „A napraforgó és a kukorica sárgán telepszik rá a tájra, mintha maga a nyár ütött volna sátortábort ezek között a dombok között”.

Egy másik Duna-utazó, akit hidegen hagynak a bércek, fennsíkok és porsivatagok, akit nem érdekelnek a folyó tűkanyarjai, a Vaskapu sellői, aki saját írásaiban - úgy értem, írás közben (az írás folyamán) - átugorja a természetleírásokat, nos ez a hajós sem kerülheti el, hogy aprólékosan, szinte hajlatról hajlatra, tocsogóról tocsogóra, limányokon, sömlyékeken, toriatokon és sarkantyúkon át végig ne járja tárgyát, a folyót. Melyet úgy is elképzelhetünk, akár egy regényt. Egy nagy családregényt. Három fejezete a folyó három szakasza: Felső-, Középső- és Al-Duna. Közel kétszáz szereplője a mellékfolyók. Anekdotái, mellékösvényei, kirándulásai - megannyi holtága, morotvája, vízmosása, csobogója a folyamnak — elválnak majd ismét egyesülnek a fővonallal.

A mai Magyarország déli határán, Dunaszekcső helyén terült el hajdan a római Lugio. Megerősített tábora olyan helyen épült, ahol a Duna kiszélesedett, mellékágakra, csatornákra bomlott, vizenyős szigetecskéket épített. Lugio castellumával szemben őrtorony strázsált egy szigeten: Contra Florentiam. Eszerint Lugio másik neve Florentia kellett legyen. Akkor hát Firenze, az ókori Florentia, a „virágváros” neve köszön ránk a Dunaparton? Nem nehéz kitalálnunk, hogy miért kaphatta becenevét a település: mandulavirágzást, tavaszi virágokkal borított réteket, mezőket, virágzó gyümölcsösökkel tarkáló lankák képét idézi bennünk a muzsikáló név. Lugióban a kereskedelmi kikötő mellett flottaállomás is létezett, hiszen a mai Dunaszekcső környékén számos olyan sírkő került elő a földből, mely Róma hajdani folyami „haditengerészetére” utal. Sírfelirata szerint Titus Flavius a parancsnoka, Lucius Cornelius Restitutus pedig tengernagya volt a dunai flottának. Utóbbinak a feleségét is ismerjük: Pomponia Germanilla sírkövét az özvegy, nyugdíjazott tengernagy állíttatta.

Sokféle kisebb-nagyobb hajóból állt a folyó pannóniai partszakaszát, a Ripa Pannonicát védelmező római dunai flotta. Apró őrnaszádok (naves speculato- riae) suhantak némán a vízen, háromsor-evezős, hatalmas gályák csurogtak alá vagy húztak sebesen a sodrással szemben, a fegyveres őrség jobbra kevésbé ügyelt, általában a bal partot fürkészte gyanakodva. A dunai flottát (Classis Flavia Pannonica) állítólag még maga Augustus alapította Pannónia védel93