Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 2. szám - Száraz Miklós György: Duna
könnyű táncba vinni. A Duna diszkrét, agg delnő. Máskor játékosan locspo- csoló gyermek. Megfontolt, bölcs úr. A Duna, mint bármely más isten, képes alakot változtatni. A Dunának van saját története, de történelem is. Maga az elcsorgó idő. Egyszerre múlt, jelen és jövendő. Örök óra. A Duna - ó, jaj! - bölcsesség. Hagyomány. Összekötő kapocs és elválasztó vonal. Határ és híd. Mások szerint Duna nincs is, csak Dunák vannak. Sok a Duna. A Duna egy hullám. A Duna sok hullám. A Dunák kioltják egymást. A Duna híd. És mint minden híd, összekötőkapocs. Mint a szivárvány az isteni lény és az ember közt. Egyszóval: szövetség. Emlékezet. Haza. A Duna egy gondolat. Egy ábránd. Alom. Hömpölygő, mindent elsöprő diszkréció. (Felébred valaki éjszaka. Hever álmatlanul. Nem forgolódik, fekszik mozdulatlanul. Felkel, felöltözik. Leballag a folyóhoz. Nézi a sötét víztömeget és álmodik. Nagy illuzionista a víz. Észre sem vesszük, úgy vigasztal. Hiteget: „Nem baj, fiam, sose búsulj. Majd megoldódik. Ne törődj semmivel.” És mi hiszünk neki.) A Duna metafora is. Két pont között a legrövidebb görbe. A Duna tükör. Görbe tükör. A Duna köldökzsinór. Szinte szégyellem leírni: a Duna víz is. Kék víz. A közmegegyezés szerint ugyanis a Duna kék. De nem volt mindig kék. Sokáig szőke volt, sőt szöszke. Csak az utóbbi egy-két évszázadban lett kék. (A folyók királynője tehát festi a haját? S ha festi, vajon miért festi? Lehet, hogy öregszik? Lehet, hogy a Duna valójában ősz?) Az ezüst folyam. Medrében ezüst vonat robog Kelet felé. A Duna az ég kékjéből hasított pántlika. Egy biztos: a Duna sokszínű. Tarka Donau. A népek nagy patchworkje. A Duna isten, királynő, fejedelem. Igen, ez is létezik: a fejedelmi Duna. Meg a vén locsifecsi. Ez utóbbi csak rosszindulatú híresztelés: a Duna sosem egyforma, de mindig diszkrét. Hallgat, miként a sír. (A Duna olykor sír. Maga a sír.) Hallgatag, nagy tanú. Partjain kultúrák, népek, generációk váltakoznak, ő meg csak hallgat. Az örökkévaló víz és az örökkévaló ember. A talányos epheszoszi filozófus, Hérakleitosz azt állítja, kétszer nem léphetünk bele ugyanabba a folyóba. Valójában azt kérdi, hogy vajon beleléphetünk-e kétszer bármibe. A kutyaszarba vagy a saját cipőnkbe. A hullám sebesen közeleg, megnyalja a lábszárunkat, aztán tovafut. A folyó, a víz változik. Igaz. És mi? Mi vajon ugyanazok vagyunk? A Duna - mint minden folyó - él. Születik és meghal. Befutja pályáját és elvérzik. Szép, ódon kép: a vérző Duna. A Duna folyton folyvást születik és folyton folyvást meghal. Beletorkoll a tengerbe. Belehal. A tenger magába fogadja. Felolvad benne. Megadja magát, elenyészik. Eggyé válik a tengerrel. Micsoda találkozás! Micsoda szerelem! Micsoda egyesülés! A Duna meghágja a tengert. Behatol. Beléömlik. Beléfoly. A Duna egy végtelen nagy, örökkévaló beléfolyás. (Hogy is van Shelley a szerelemmel? „Forrás folyóba ömlik, / folyó az óceánba; / az egeknek folyton özönlik / vegyülő suhogása; / magány sehol; isteni jel / s rend, hogy minden tünemény / keveredjék valamivel - / mért ne veled én?”) A szerelem beteljesül, aztán a hím Duna meghal. De feltámad. A Duna főnix természetű: a megtestesült jelen, a szakaszainak összefüggő láncában véget nem érő élet. Az öröklét. Örökös halál és örökös feltámadás. Danubius, Ister. A Duna sokak szerint nemcsak kétnevű, de androgün természetű is. Hímnős: egyszerre férfi és nő. Hermaphroditosz, a daliás Hermész 91
