Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 2. szám - Bokányi Péter: Közlés és hatás
A 20. század 30-as éveiben a Nyugatban bontakozott ki egy — vitának talán nem is nevezhető - dialógus a történelmi regény aktuális jelenéről, lehetőségeiről. A vita kiindulópontja az volt, hogy a hozzászólók a történelmi regény „túltermelési válságát” érzékelték, ennek keresték okait, illetve fogalmazták meg javaslataikat a regénytípus további — minőségi - életével kapcsolatban. A témához hozzászólók valamennyije (Lackó Géza, Illés Endre, Hegedűs Lóránt például) a történelmi regénnyel szemben támasztható követelmények közt első helyen emlegeti a történelmi hitelesség kérdést, ami igazán történelmivé teszi a történelmi regényt. Laczkó Géza például úgy véli, hogy a háború után fokozódott a közönség igénye a történelmi regényre, mivel a közönség „jövendő sorsát akarta némiképp tisztázni azzal, hogy a múltak analógiái iránt érdeklődött”", illetve a tömeg tudni akart, mivel „a háborús idők lázában, a vezető csoportok átszerveződésekor, vagyonvesztések és va- gyonnyerések idejében a tudás és a tudók száma megfogyatkozott...”14. Ez az igény indította el a románcos történelmi regények áradatát — írja Laczkó —, hiszen a divatba jött történelemből az olvasó gyorsan és sokat kívánt. A vita egyik konklúziója a történelmi életregény elsőbbségének megfogalmazása, a történelmi életregény mint lehetősége a történelmi regény megújulásának: Hegedűs Lóránt egyenesen azt állítja, hogy Móricz Zsigmond Tündérkertje is annak köszönheti, hogy messze kimagaslik a korszak regényei közül, hogy olvasható Báthory és Bethlen életregényeként. „A mai, igen kritikus és kötekedő olvasó megköveteli a történeti hűséget, sőt, a kimerítő utánjárást - fogalmaz a Nyugatban Hegedűs Lóránt - Ezért az életregény írójának ép úgy fel kell kutatnia a kiformálandó alakra vonatkozó irodalmat, és első sorban magának hősének műveit, még ha azok levéltárak rejtekeiben lappanganak is, mint bármely lelkiismeretes oknyomozó történésznek”. Aztán így folytatja: „ez viszont nem elegendő,, mert hiszen hiánytalan krónika nincs a világon és történelmi könyveinkből rendesen az emberi vonások hiányoznak, ezért bele kell élni magát az írónak hőse minden helyzetébe (...) a maga lelkének egy darabjából kell kifoltoznia a krónikák hiányát (...) a tudományos igazságon kívül még egy másik, ép oly magasrendű igazságot kell belevinni munkájába, tudniillik a költészet igazságát”15. Surányi Miklós 1936-ban megjelent Széchenyi-regénye - amit az életmű ismerői a szerző főművének tartanak - leírható a fentebb megfogalmazott elvárások alapján: mint a történelmi életregény regénytípusának kiemelkedő alkotása, ,/lz Egyedül vagyunk a „legnagyobb magyar” életének lélektanilag és történelmileg egyaránt nagy távlatú regénye, melyet sokelemű lélekanyag, kivételes korismeret és művészi érvényű megformálás tesz izgalmassá és időtállóvá. Az Egyedül vagyunk hatalmas ívű és lényegében pontos pályakép, s így lett külső és belső élményekben gazdag tényregény. Az a mód, ahogy Surányi Miklós bemutatja, hogy a külföldön élő huszár kapitányból hogyan lett a „legnagyobb magyar”, ezzel együtt hogyan vált egyre megrendítőbben magányossá, az Egyedül vagyunkon a leghitelesebb és a legolvasmányosabb történelmi regényeink közé emeli” - írja a regény újabb kiadásának fülszövege 1982-ben. „Pályakép”, „tényregény”, „történelmi regény” - három önálló fogalommá írta szét a történelmi életregény fogalmát a fülszöveg szerzője, 79
