Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: Hagyomány és újítás szintézise

egy intve bennünket: az ettől való kritikus távolságtartás autonómiánk megőrzésének feltétele. A lefotózott tárgy jelen esetben műalkotásként funkcionál (mint Van Gogh híres parasztcipői!). A kötetben több stilizált figurális tárgy, tájrészlet, természeti kép is szerepel - voltaképpen „egy új poétikai univerzum” van itt kibontakozóban, amint azt Bohár András: Poétikák és világlátások című posztumusz kötetében megállapítja (Nap Kiadó, 2008, 55-63.).

L. Simon László mégsem a konkrét költészet irányába lép tovább. Negyedik kötete (.Nem lokalizálható, Orpheusz Kiadó - Magyar Műhely Kiadó, 2003) visszahajlás a verbalitáshoz. A könyvet két idézet foglalja keretbe: az élén Babits: A lírikus epilógjábó] egy részlet („Én maradok: magam számára börtön / mert én vagyok az alany és a tárgy, / jaj én vagyok az ómega s az alfa.”), a zárás pedig Lukács evangéliumából (13, 30): „És ímé vannak utolsók, a kik elsők lesznek / és vannak elsők, a kik utolsók lesznek.”. A 13 egységből álló versépítmény minden egyes részlete hétköznapi élethelyzetbe ágyazódik (a kezdősor és a zárórész normállal szedve különül el a kurzívval szedett szövegfolyamtól). Az egyes részek kezdősorai összeolvasva az individuum státuszát, cselekvési lehetőségeit/lehetetlenségét, szerepeit jelző értelmes szöveggé állnak össze. A szerepjátszó belső monológban feltárul az individuum - nem egyetlen ember, hanem az ezredvégi ember(iség) - egoba zártsága, küzdelmes helykeresése, mások felé kinyílni akarása. Az erős sodrású, központozás nélkül áramló szöveg a magányos „antihős” belső szenvedéseit tárja fel leplezetlen őszinteséggel. A téridőben, múltban és jövőben, a világ minden táján szabadon kószálva az alakváltó lírai ÉN a legkülönfélébb szerepekben bukkan fel, fokozatosan megtisztulva önös énjétől, önző szempontjaitól, érdekeitől. A halál-újjászületés körforgásában a transzcendenciával való folyamatos érintkezése végül lehetővé teszi, hogy a „közös emberi” mélytengerében feloldódva felismerje összetartozását másokkal - a szeretetben. így lesz első' az utolsóból, aki bezártsága rabja volt. Aki viszont individuuma rabja maradt, az elsőbői az utolsó lesz Isten színe előtt. Az indítás köznapi: „amikor elza meghalt / nem tudtam beszélgetni / egy mély kútba dobtak / majd furcsa dolog történt // nekem azonnal el kellett mennem világkörüli útra”. Az egzotikus utazás (Apollinaire Égövé re emlékeztetőén) a kitágult téridőben a képzelet ide-odaugrálásával, szimultán szerkezetben valósul meg. „Hősünk” hol Japánban, Uj-Zélandon, Indiában, Amerika különböző városaiban, hol Názáretben, Weimárban, Buchenwaldban, Párizsban, avagy Moszkvában, orosz munkatáborokban, vagy Afrikában időzik; mindenütt furcsa kalandok várják, s a jelenkori barbarizmus rémtetteivel szembesül. Az időbeli távolságok éppígy összezsugorodnak, a lírai én végigszáguld az egész XX. század történelmén, hol meghal, hol újraéled - keresi léte értelmét. Megismeri az emberi élet minden gonoszságát - de megtapasztalja jóságát is. Hol zenész, performer, újságíró, hol tudós, harcos, lázadó vagy épp ellenkezőleg (tömeg)gyilkos; hol a vallásba menekül, múmiákat klónoz, esetleg valakinek a halálból való feltámasztásán kísérletezik - s mindeközben igyekszik békés családi életet élni. Mint Örkény Pistije (Pisti a vérzivatarban), aki hol gyilkos

50