Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 2. szám - Géczi János: Időegybeesések

rászat határaira való rá-rákérdezései, akciói, gesztusai, formavilágának átalakuló mintázatai kapcsán a tradícióhoz való viszonyáról. Várnagy autonóm módon építette fel tárgyi és szellemi világát - a valóságból elorzott és az általa megteremtett dolgok veszik körül. Valóság és elvonatkoztatás jellemzi - mondta egyszer róla Wehner Tibor, és ez így volt akkor is igaz, s kétségbe vonhatatlan maradt továbbra is, ma is. Annyival lehet talán kiegészíteni, hogy időközben arra is képessé vált, hogy egyidejűnek láttassa tárgyaiban, műtárgyaiban ezt az azonosságra kínosan ügyelő valóságot az absztrakcióval.

Várnagy hol jeleket használ, hol önálló jeleket alkot. Amikor betűket, azaz a hangok szimbólumait használja fel, akkor azok a betűk tárgyak is. Nem síkban léteznek, hanem térben, hiszen porcelánból, agyagból, samottból, bronzból készültek ezek a betűt, a tárgyvolton túli értelemre is szert tettek, ha szavakká tömörödtek, s gondolatokat képviseltek. Várnagy azonban olyan plasztikákat is alkot, amelyek felületén jelek, ismerősek és újonnan alkotottak, képiek és betűkből, szavakból állóak nyüzsögnek. Jelek határolják sokszor a tárgyait, szignálják a kiterjedést, hangsúlyozzák vagy éppenséggel elfedik a belső tartalmat. Az antropomorfizáció finom átmeneti formáiról ugyanúgy kaphatunk fölvilágosítást, mint a dolgok és fogalmak egymásba mosódásáról, s arról, miként járja át egymást mindaz, legyen bár név, festett textildarab, női cipő, fehér papiroson festékpaca, amibe szellem szorul.

34