Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 2. szám - Kós Károly-Zalán Tibor: Az ország, az építő
21 ISTVÁN: (Vecdinhez.) A páncélomat! Én fogom a derékhadat vezetni. 5. KÉP (Csata utáni állapot.) ISTVÁN: Koppány? VECELIN: Koppány halott, Nagyúr. ISTVÁN: Tegnap még élt, a sebe el volt kötve jól. Láttam. VECELIN: Még ma is élt, amikor a vérbírónak adtam át. De a tömlőében leszakasztotta a kötéseit és mire észrevették, elvérzett. A halála előtt neked üzent, Uram. ISTVÁN: Nekem? Mit? VECELIN: Azt izente a porkolábbal: „Mondd meg uradnak, hogy nem ő nyerte meg a csatát, sem német Vecelin. Hanem amaz átkozott Csanád megcsalt.” ISTVÁN: Csanád... Hanem a kenesi domb alján, bükkfára akasztva lelték a csata után Kurt bekét. Igaz-e? (Csanád bólint.) És? CSANÁD: Nem tudóin, mi történhetett, Uram. ISTVÁN: Jól vagyon. Én már tudom... Koppány teste pedig négyfelé vágassák. így parancsolja a törvény: a lázadó karón száradjon el. Egy része Veszprémben, más része Győr, harmadrésze Esztergom és negyed része erdőelvi Fehérvárának kaputornyán karóra szúrattassék. Minden népek látására és okulására. S te, Csanád? Mégis elhagysz? Jól meggondoltad? CSANÁD: Megyek, Uram. Jobb lesz így. Itt más világ kezdődik most- nem nekem való. ISTVÁN: Miért akarod Ajtonyt vinni? CSANÁD: Kedvel engem, s én is őt. ISTVÁN: Őt? CSANÁD: Őt. ISTVÁN: Csakis őt? CSANÁD: Csakis. ISTVÁN: Menj hát, és légy óvatos... Akkor is, ha a te nyakadon nincsen járom.... De most még egy utolsó szolgálatot megteszel nekem. CSANÁD: Parancsolj velem. ISTVÁN: Követségül mégy erdőelvi Fehérvárba, s viszed Koppány úr fejét. Azt mondd a vajdának: aki lázad a magyar nagyúr ellen, karón szárad. CSANÁD: Megértettem. S elviszem Koppány úr fejét. WOLFER: A rühes eb fejét. CSANÁD: Akit te rühes ebnek neveztél, comes, az Vérbulcsú horkának maradéka volt...
