Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11-12. szám - Gál József: A portrészobrász
Nagy élmény volt, hogy ez az ember modellversenyekre vitt minket az ország minden részébe Mi, a kinyúlt mackónadrágos parasztgyerekek, ebbe-abban csomagolva vittük kis motyónkat, s találkoztunk a „profikkal”. Olyanokkal, akik már nagymenők voltak. így számos helyre, még Budapestre is eljutottunk. Ez óriási élményt jelentett. S még eredményeket is értünk el! Ez hihetetlenül inspiráló volt. A modellezés gyerekkorom legszebb, legmeghatározóbb élménye. Hogy kerültél Szegedre a Tömörkény Gimnázium művészeti tagozatára? A szakkörön úgy látszik fölfigyelt rám ez a tanárember, s fölkereste a szüléimét, mivel tehetséget látott bennem, s kérte, hogy hadd menjek el ebbe a művészeti szakiskolába. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy ilyen iskola létezik. O és felesége irányítottak ide. Édesapám reagálása? Emlékszem, a vacsoránál együtt volt a család - mi nem nagyon szoktunk ilyenkor sem beszélgetni - s apám egyszer csak elkezdett olyan kényszeresen, félmondatokban beszélni az én továbbtanulásomról. Elmondta véleményét, amelynek lényege az volt, hogy a bátyáimhoz hasonlóan tanuljak én is egy tisztességes szakmát, legyek szobafestő, akkor festhetek annyit, amennyit akarok. De - aztán hozzátette - ha te ragaszkodsz ehhez az iskolához, akkor mi támogatunk téged, amennyire tudunk. Jellemző, hogy ismeretei szerint a művész a festővel egyenlő. A fölvételire egyik ismerősünk vitt el a Trabantján. Hihetetlen nagy élmény volt - 1970-ben! -, hogy én a „messzi városba”, Szegedre Trabanttal mehettem el. Három szakra lehetett jelentkezni akkor: grafikára, szobrászatra és kerámiára. Én elég sokat rajzolgattam, jól is ment, így a grafikát jelöltem meg a felvételi lapon. Aztán megcsinálgattam a felvételi feladatokat, s jött az értesítés, hogy fölvettek szobrász szakra. A felvételin nyújtott teljesítmény és a beszélgetés alapján soroltak be bennünket a három szak valamelyikére. Nagy szerencsém volt, hogy oda vettek föl. Úgy látszik a felvételiztető tanárok meglátták bennem azt a képességet, amit én nem is ismertem. Ez a képességem igazából az első órán derült ki. Erről fontos beszélni. Bejött egy tanárnéni, T. Nagy Irén. Elővett egy fadarabot, meg egy fűrészt. Tizen voltunk az osztályban - fele lány-fele fiú -, s azt mondta, hogy mintázófát fogunk készíteni. A feladat elvégzésére jelentkeztem, s amikor megnéztem a megjelölt fadarabot, az első kérdésem az volt, hogy a jelöléstől jobbra, balra vagy a jelölésen kell a bevágást elkészíteni. Úgy nézett rám, mint aki már tudja, hogy szakemberrel van dolga. Ezzel az első kérdésemmel egymásra találtunk. Helyemen éreztem magam. Az általános iskolai szakköri munka itt kamatozott. Minden gyakorlati munka, amihez nyúltam, a többiekben tiszteletet váltott ki. Jó érzés volt. Egyébként középiskolai éveim alatt hihetetlenül gátlásos voltam. Nagyon sokféle helyről jöttek az osztálytársak. Voltak közöttünk jól tájékozott, menő cuccokban, farmerben (nagy szó volt!) járók, én meg egy 113
