Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11-12. szám - Bokányi Péter: "A halakat nem lehet kipusztítani."
Mint vélhetően az eddigiek világossá tették, küzdünk a témával: alig hihetjük, hogy hal és irodalom kapcsolatáról lehet valami egészet mondani. Monográfia témája lehetne egy alapos motívumelemzés, az irodalmi tanácskozás teljes idejébe sem férne bele egy megnyugtató dolgozat halról és irodalomról, a témához kapcsolódó minden rövid dolgozat nyilván csak töredék. Két út kínálkozik: az egyik a puszta, köldöknézőén teoretikus spekuláció, mint fentebb hallatszott/látszott, a másik pedig, ha a „hal az irodalomban” témát mintegy a címet önkényesen kibővítjük, a témát pedig szűkítjük: „a hal, az irodalom és én” címre bővítve. (Alanyi költők igazolhatják ezen út érvényességét: ha a külső valóság - esetünkben a hal az irodalomban - elmondhatadan, akkor beszéljünk saját magunkról, illetve arról, hogy ránk miként hat ez a külső valóság - talán kevesebbet tévedünk.) A hal-téma, illetve a horgászat-halászat témája gyakorta válik epikus munkákban olyan narratív keretté, amelyben bizonyos tartalmak megjelenhetnek, s ugyanez fordítva: a hal, a horgászat mint narratív keret meg is határozza némiképp, hogy mi az, ami benne/általa elmondható. A hal, a horgászat ráadásul jelképként is gyakorta feltűnik a szépirodalmi szövegekben - az elkövetkezendőkben néhány példa segítségével azt vizsgálom, miként működik a horgászat, halászat mint narratív keret, illetve, hogyan emelkedhet jelképpé maga a hal. A dolog pedig akként lesz személyessé, hogy a hal ürügyén egy másik, teljességgel személyesnek is eleget tennék: a példákat úgy válogattam, hogy szóba kerülhessen jelen kontextusban, egy irodalmi tanácskozás kontextusában egy elfeledett és egy félig elfeledett magyar író, Bolya Péter és Bertha Bulcsu - a dolog teljességgel személyes, ha úgy tetszik magánügy: két olyan íróról van szó, akik a saját irodalmi kánonom fontos alakjai. Mielőtt azonban az említett szerzők munkáiról szólnánk, afféle „gyakorlatként”, valójában valamiféle kvázihipotézis körvonalazásáért Fekete István Tüskevár című regényéhez fordulnánk. A regény nemzedékemnek, a mostani negyveneseknek közös élménye, a miénk már olyan nemzedék, akiknek iskolai kötelező olvasmánya volt a mű. A nyaralás, a berek s a berekbéli kalandok képezik azt a narratív keretet, amely elmondhatóvá teszi a felnőtté válást, a felnőtté avatódás folyamatát. A Tüskevár tehát a felnőtté avatás regénye: a hal, a horgászat pedig a felnőtté válás eszköze. A regénynek a horgászathoz, a halhoz fűződő történetdarabjai szinte ősképeket idéznek: a férfivá avatás, a felnőtté válás archaikus rítusait. Éppen ezért különös, szelíd ünnepélyesség járja át a regény egyes jeleneteit - jellemzően a berekhez, a horgászathoz, vadászathoz kapcsolódó jeleneteket. A Tüskevár története tehát a férfivá avatás története: a felkészülés előzi meg, Tutajos elméletben mindent tud a horgászatról. Az eszközök, a horgász- felszerelés megvásárlása már a rítus része, nyilván nem véletlen, hogy a megfelelő horgászbotok és orsók kiválasztása után Ladó Gyula Lajos megkapja élete első bicskáját, ami a férfiasság szimbóluma, a férfi eszköze. A felkészülést a horgászat művészetével való ismerkedés követi Matula révén, akinek „kérges, darabos kezében csodálatosan engedelmeskedett a finom nejlonfonál, helyére ment az úszó, az ólom, az orsó és minden”. A mondat funkciója nyilván több, mint a puszta közlés: retorikája szinte ünnepélyessé emeli, hiszen a 98
