Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11-12. szám - Zalán Tibor: A horgász nem halászik
A horgász nem látja a halat, a hal sem látja a horgászt, így orvhorgász nem létezik, csak horgász-horgász. Észlelik egymást, a hal a csalit, a horgász a hal csalinál matatását. Két idegrendszer találkozik tehát. Zárójelben: ha valaki azt hiszi, hogy a halnak nincs kifejlett idegrendszere, nagyon téved, hogy csak egy irodalmi példát hozzak, a huszonnégy éves Georg Büchner, drámaíró, civilben zseni, a márnák agyműködésének tanulmányozása alapján írott disszertációval lett gyermekfővel a német akadémia tagja. A két idegrendszer pedig, halé horgászé, keményen megküzd egymással. Aki a gyorsabb, aki az ügyesebb, akinek jobbak a megérzései, az győz. Egyik esetben jön kifelé a hal, másik esetben jön kifelé az üres horog. Előbbi esetben a horgász lakik jól, utóbbiban a hal. A halászról ilyen értelemben efféle értelmességben beszélni sem lehet. A halász nem látja áldozatát, de nem is kívánja látni, jelenlétéről akkor szerez tudomást, amikor a hálót a víz fölé húzza. Nagy háló esetén a hal éppolyan esélytelen, mint a vad a vadászatkor. Nincs küzdelem, nincs fifika, nincs idegrendszerek harca - az eleve esélytelen sorsa beteljesedik. A vadász mindig öl, a halász mindig megölésre kerít, teríti ki a hálóját - a horgász megakaszt, küzd, fáraszt, pipáztat, kiemel, szákol - ezen említett öt cselekedet közben a halnak van esélye leakadni a horogról, bemenekülni a gyökerek közé, ezzel elszakítva a damilt, elfárasztani a horgászt, pipáztatáskor megugrani, kiemeléskor leszakadni, szákolásnál egyetlen ficánkolással kereket oldani - s gyakorta fordul elő, hogy a kifogott halat a horgász visszaengedi a vízbe. Erre külön horgászpárna van rendszeresítve - a horgászat egyetlen szakrális és szépséges eszköze -, hogy a hal idegrendszere ne károsodjék, amikor az idegen anyagból - ez levegő - visszakerül éltető elemébe, a vízbe. Víz. A horgász sosem horgászik halastóban, mindig csak természetes vízben, legfeljebb horgásztavon, ami fél-mesterséges víz. A halásznak mindegy, hol halászik, ahol hal van, ott húzza a hálót, tevékenységében nincs rejtett vagy nyilvánvaló izgalom, nyugtalanság vagy várakozás, a remény nem emeli az adrenalin-szintjét, mert nincs benne várakozás, remény is csak a mennyiséget illetően rajzolódik ki agyában. A hálóval kiemelt halak sem érdeklik őt külön-külön, csak tömegükben fontosak a számára, így nem is lehetnek semmilyen formában érdekesek. A horgász, ezzel szemben, minden egyes hallal személyes kapcsolatot teremt, vagy próbál meg teremteni, már amelyik alkalmat ad neki erre. A vadász sem veti meg az előnevelt vadak iedurrantását, a csoportosan fölengedett fácánok lesörétezését, a magasles vagy etető köré szoktatott, halálra ítélt dúvadakat, prédaállatokat leteríteni. A vadász szereti, sőt, gyakran megköveteli, ha feléje hajtják a vadat, ilyen értelemben, elvárja, hogy kiszolgálják, régen, ma és mindég. Mi több, egyes korok kedvenc témája volt a vadászatra induló úri társaságok megörökítése. Lovak, kutyák, külön erre a célra rendszeresített drága ruhák, kürtök, hajtok, elegáns nők és férfiak a képeken. A horgász gyalog vagy biciklivel, esetleg kismotorral, újabban autó-csotrogányokkal közelíti meg a tavat. Kutyája nincs, hajtója nincs, előetetője nincs, ruházata általában olcsón vett katonanadrág és zubbony, terepruházat, gumicsizma, egyéb elhasználódott, elrongyolódott ruhadarabja, melyet a felesége már kidobásra ítélt. Megörökítése legtöbbször 95
