Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 11-12. szám - Csák Gyula: Háttér

céllal találja ki maga ezeket a hülyeségeket?! Meg a német fényképezőgép. Valóban drága lehet. Sok havi fizetését levonják, ha utazgatás közben elveszíti. Jobb lenne, ha nem is vinné.

Megdöbbentett, amit Dundiról mondott.- Hogy-hogy statisztál? - kérdeztem.- Nem tudtad? Milyen haverok vagytok?- Rég nem találkoztunk. Mit csinál egy statiszta?

Kényszeredetten mondott valamit Jóska a műfajról, ami természetesen nem volt újdonság számomra. Az ellenben fokozódó izgalomban tartott, hogy az élet egykori, irigyelt élvezőjének, az én fess hadnagyomnak a társadalmi rangja jelenleg annyi, amennyi egy filmgyári statisztának van.- Nehéz dolog a statisztákhoz bekerülni?- Van válogatás - dünnyögött Jóska. - A barátod például jelezte, hogy szeremé, ha ezt a köpcöst is bevennénk, aki most vele jött. Ellene szavazok. Más szavazat pedig nincs. A te Dundid szolid, csendes, engedelmes, amaz meg rumlisnak látszik.

Hallani véltem hirtelen a Dunái által nyergeit ló hörgését, nyerítését, dübörgését, amint pánikba esve valamitől, elragadta lovasát. Egyszer fordult elő', de ma is előttem van. Röviden vágtatott, megtorpant, vadul hányta-vetette a fejét, levegőbe dobálta lábait s ijesztően kiguvadtak a szemei. Nem esett le Dundi. En rövidnadrágban, mezítlábasán, riadtan és tehetetlenül meredtem a jelenetre s mikor végre csillapodott a ló, tiszta szívből a fehérré vált lovasra nevettem és azt mondtam: „örülök, hogy épségben látom, doktor úr”. Keresztbe-kasba ráncolódott az arca és alig látszott a szeme a mosolytól, amikor a magasból rám nézett. Kicsit biccentett, miközben szorosan tartott gyeplővel fékezte izgalomtól remegő lovát. Délceg mosolya azt mondta nekem: „Ne félj koma, míg engem látsz”.

Most visszagondolva rá, egyenértékű hangulata volt ennek a kijelentésnek azzal az önbizalmat sugárzó állítással, amit népi kollégista koromban skandáltam, hogy „Mi vagyunk az élet fiai, a küzdelemre fölként daliák”. Ennek a hitvallásnak azonban megvolt az a pikantériája, hogy tulajdonképpen az urak, papok, földbirtokosok ellen s a „dundizmus” ellen is hergeltük magunkat általa. Azok ellen, akik történeti dokumentumok szerint bordájukba akasztott horoggal kötötték fel a parasztokat. Az én fejemben azonban soha nem fonódott egybe naturálisán a hajdani feudális világ és a jelen. Nekem soha nem volt személyes osztály ellenségem. Éppen debreceni újságíró koromban történt, hogy riportra küldtek Hajdúböszörménybe, ahol a kulákok nem fizették be az adót. A városháza egyik termében láttam egy öregembert, aki kukoricaszemeken térdelt a sarokban. Az volt a kijelölt kulák, akivel beszélgetnem kellett volna. Otthagytam azonban a helyszínt és riport helyett feljegyzést írtam, amit a megyei pártbizottság mezőgazdasági osztályvezetőjéhez küldtem, kifogásolva a Böszörményben látottakat. Akkor kaptam az első pártfegyelmit, mert nem ismerem kellően és félre is viszem a párt parasztpolitikáját.

Magas jókedve jeleként pödörintett egyet Jóska a bajuszán és emelt a hangján.- Ezt a repcét, meg ezt az Óbecsét meg tudná mégis magyarázni?- Majd, ha visszajöttem.

Kezet fogtunk és elváltunk.

65