Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11-12. szám - Csák Gyula: Háttér
- Maga nem igazmondó - kanyarodott vissza témájához Jóska.- Figyeljen - tértem át én is gyakran használt, magázódó modorunkra.- Benne van a lapokban, hogy amikor én holnap Szófiába repülök, akkor Belgrádba indul Gerő, Apró, Hegedűs András, Kádár János és Kovács István. Moszkva utasítja őket, hogy menjenek Titóhoz a köntöseiket megszaggatni. Egy hétre mennek. Két hét múlva én Jugoszlávián keresztül jövök haza. Direkt vonattal jövök, hogy testközelből vizsgálódhassak majd a nyomukban. Kolosszális mandátum! Ki más adhatna ilyen megbízást, ha nem olyan rangú ember, mint Veres Péter? Vagy úgy hiszi, engem is Moszkva irányít? Mindkét kezét fejéhez kapta Jóska, felfelé meresztette szemeit és siránko- zóvá lett a hangja.- Honnan van magának ez a mocskos tudománya a hazudozáshoz?!- Én csak szeretek hazudni, de nem tudok.- Es mért jó magának a hazugság egyáltalán?- Mert az igazság többnyire szomorú. Nem élvezhettem ki a gondolat gyönyörét. A főúr lépett asztalunkhoz, pontosabban Jóskához és valamit súgott neki, Jóska pedig a bejárat irányába fordult és biccentett. Követtem a tekintetét és megláttam Dundit, azt a valaha fess hadnagyot, aki a háború alatti évekből maradt emlékezetes számomra. Gyerekkorom falujában ugratta lovát a kislegelőn, én meg a bakot rakosgattam neki. A nagyvendéglő és úri kaszinó tulajdonosának a fia volt. Valódi nevén doktor Hegedűs János. A jogi egyetemről vonult be önkéntesnek, majd huszártiszti uniformisban jelent meg otthon, mint férfi-ideál. Most meg olyan zsinóros, fehér atillában pompázott, amilyet hagyomány- őrző kirakatokban látni. Utolsó közös lovaglásunk óta, 1943 ősze óta itt, a Baj- kál mulatóban találkoztunk először. Varázslatosnak tűnt megjelenése. Jelet adott neki a főúr és megindult az asztalunk felé. Mögötte idősebbnek látszó, de szintén jó tartású ember lépkedett. Az meg szmokingban.- Dundi! - kiáltottam.- Drága hadnagy úr! - Rám kapta a tekintetét és láttam rajta, hogy nem tudja, ki vagyok. Ölelésre tárt karjaimnak azonban nem állt ellent és összekapaszkodtunk.- Béla - mondta bizonytalanul, amúgy kellemes basszusán.- Gyula vagyok - vigyorogtam, aztán örvendezve orációztam. - Rég volt drága Dundi! Emlékszel az Eötvösék, a Birtókék, a Tomkáék, a Csenkiék, a Lamiék! Micsoda idők?! Azoknak a családoknak a neveit soroltam, amelyekkel tudtom szerint fami- liaritásban élt otthon. Arra kellett ebből következtetnie, hogy közel állok hozzá is, de érthetetlenül kimosódtam az emlékezetéből. Láthatóan kínos pillanatokat élt át, de gyorsan oldódott.- Édes Gyulusom! Vadul ölelgetett, fülön is csókolt. Vele érkezett barátja őszülőfélben volt és nem is tudtam eldönteni, tegezzem-e, vagy magázzam? Ámde éppen befejezvén a Jóskának adott parolát, vaskezébe szorította jobbomat és azt mondta.- Szervusz, kérlek. - A szemembe nézett, és közel tolta hozzám széles, lapos orrát. - Örülök, hogy megismerhetem az én Jánosom honfitársát. 60
