Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Végh Attila: A vér útja

LEVEGŐ

Tüskés bozót alatt, sötétben ébredt. Szöszmötölés az avarban, bagolyhuhogás. Feküdt még egy kicsit a vigasztalan ágak rejtekében, majd fölállt, kinyújtóztatta tagjait. Teljesen kipihentnek érezte magát. Fel tudta volna dönteni a világot. „Lehet, hogy átaludtam egy napot? Vagy kettőt? Vagy ez még mindig ugyanaz az éjszaka?”

Erezte, vámpírhoz nem illő kérdések ezek. Mindegy, hány nap telt el. A lényeg, hogy bársonyos éjszaka volt. Fölállt, leporolta a szürke kabátot, amit még az asztrológus fogasáról emelt el. Komikus látvány lehetett a legalább három számmal kisebb ruhában. „Tisztára, mint egy hajléktalan. Lehet, hogy legközelebb kalauznak öltözöm?” A sötét erdei úton volt ideje rá, hogy végiggondolja végzetét. Ehhez semmi mást nem kellett tenni, csak felidézni, mi történik a Swampben, milyen bonyodalmak rejtik a lényeget annak a titkos, szent könyvnek a lapjain, amit csak ő fejtett meg az egész világon. „Igen, a lápvidékről aztán Frank egy nagyvárosba jut, ahol feláldoz egy csillagászt. Ez megvolt.” Krisztián élesen emlékezett rá, hogy a könyvbéli véráldozat szenvedő alanya nem asztrológus, Iranern a NASA egyik asztrofizikusa, de ez most igazán elhanyagolható különbségnek tűnt. „Aztán kóvályog az idegen város utcáin össze-vissza, míg végül eljut a Hell’s Angel nevű kocsmába. És ott találkozik azzal a furcsa kislánnyal, aki elmeséli neki, hogy aznap éjjel baltával kivégezte a családját, aztán valami misztikus szövetséget kötnek, és a kislány kézen fogva levezeti a pokol kapujához.”

Ekkor Krisztián megállt, és a keserű felismeréstől feliivöltött. „Úristen, nem tudom, hogy van tovább!” Fölnézett. A jel az égbolton megszakadt, szét- foszlott, mint a kondenzcsík. Fölitták a keleti égbolton közeledő szürkület hullámai. „A rohadt életbe! Világosodik, és még nem fejeztem be. Ráadásul fogalmam sincs, hogyan lesz vége.” Rohanni kezdett. Keresnie kell egy kocsmát, még napkelte előtt. „A kislány biztosan ott lesz. Ott kell lennie. Aztán majd meglátjuk. Majd ő megmondja, merre tovább.” Odafönt halványan derengett. Éjjel betöltött veszélyeit az erdő kezdte elveszíteni. Szerencsére nem volt túl nagy ez a helyi fáskert, Krisztián gyorsan kiért a kisvárosi homályba. A levegő után kapkodó vérszopó cgv takaros, macskakővel borított kis téren találta magát. „Mintha egy Krúdy-regény hőse volnék.” A békebeli hangulatot csak egyetlen momentum zavarta: egy rozzant vendéglátóipari üzemegység fölött neonfelirat vibrált.

POKOL CSÁRDA

A hajnal még tétovázott, észak felől hatalmas gomolyfelhők úsztak be a képbe. Ez legalább fél órával eltolta a fény érkeztét. A kocsma felé közeledve halk diszkózene ütötte meg Krisztián fülét. Lassított, visszagondolt a horror alapfilmjeire, és a sötétség hercegének borzongató, méltóságteljes belső ritmusához igazította lépteit. Olyan égető tekintettel, olyan egyenes derékkal tolta be a múltból itt maradt ivó ajtaját, mint a halál angyala, aki a végítéletet jött beteljesíteni.

40