Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Zs. Major Ágota: Weöres és Babits a '30-as évek első felében

Hét-szüzek kocsisa című „verses intermezzók”-kal tarkított regénye tartalmi összefoglalását4 írja meg Babitsnak, amely feltehetően nem készült el, bár ez év őszére tervezte befejezését. Weöres Sándor mélyen tisztelte a Nyugat első generációját, Babits mellet Kosztolányi és Füst Milán költészete állt hozzá legközelebb, e kísérletekből mégis kitűnik, egy másik út, a saját hang felé való törekvése. Életművének alapjait látjuk kibontakozni.

A levelezésben igen korán megmutatkoznak jelei annak az életen át tartó lelkesedésnek, amely az ókori és keleti irodalom, kultúra, később filozófia felé irányítja Weöres figyelmét, és amely már a ’30-as évek elején keletkezett számos művének ihletője (O-egyiptomi versek). Az ókori költészet iránti érdeklődéséről tanúskodik az asszír Gilgames-eposz új feldolgozásának terve, amelyről szintén az 1933 február elején kelt levelében tesz említést. 1937-ben a 9. számban meg is jelenik a Nyugat hasábjain fordításának részlete jegyzetekkel ellátva.

Az idősebb költőtárs, Babits Mihály bizonyára érdeklődéssel olvasta ifjú kollégájának szárnypróbálgatásait, üdítőleg hathattak rá közéleti feladatai és a folyóirat szerkesztés „robotja” közepette nemcsak a levelek fesztelen stílusa és a bennük rejlő humor, irónia, vagy az érdekes útibeszámolók, hanem a felvetett költészeti problémák is, s talán inspirálta is szellemét ez az újszerűség. Ebben az időszakban, 1933 márciusában kapja meg Babits a londoni sajtómágnás nevéhez fűződő Rothermcre-díjat.

Az ifjú költő csöngei magányában költőtársakkal, közös alkotóműhellyel nem rendelkezve levelezéssel tartott kapcsolatot a szellemi társakkal, így Babitsosai is, akinek bemutatja újszerű próbálkozásait, s olykor ítéletét is kéri. Erre utal 1933. aug. 17-i levelében: „itt küldöm újabb írásomat. Nagyon kérem Mestert, írja meg róluk való véleményét. Nem tudom, hogy egzotikuskodásom nem túlságosan modoros-e már.” Az alkotói hullámvölgy nehézségeit is megosztotta a tapasztalt költőtárssal, aki átélhetett hasonló problémát pályája során, s bizonyára átérezte Weöres vívódásait. 1933 áprilisában ezt nagyon pontosan megfogalmazza: „Kezdek önmagam epigonja lenni: legtöbb újabb versem nem más, mint régi elrontott dolgaim retusálása, vagy pedig rossz írásaim jobb részletit fűzöm össze új verssé. Mostanában sokszor vagyok úgy is, hogy van bennem egy hangulat, de nem találok hozzá se formát, se témát, se képeket, se szavakat. A múlt éjjelt is ilyen meddő izzásban töltöttem el” A leírtak illusztrálásaképpen a levél második felében ízelítőt ad mesterének rövid, ám ötletekben bővelkedő verseiből, „mik [...] közlésre úgyse valók”:

„Tavaszi vetés. A dombon friss vetések - tarka csíkjai: - korbácsütések.

Koratavasz. A madár - elszáll, - a gally utána kiegyenesül.

Halott. Elszáll a pengéről a lehelet. - De a mosoly arcomra fagy, mert - mások sírják el a könnyeimet.

Osváth. [!] Már meghalt. Sose láttam. - Telefonon beszéltem vele. - A hangját majd akkor temetik - amikor engem.

A bölcs. Amikor tükörbe nézett, - megszámolta, hány feje van - és fölírta, hogy el ne felejtse.

A házasságközvetítő. Nagyot gondoltam: a senkit - feleségül adtam a semmihez. - Hogyan, hogy mégis egyedül vagyok?

Hitler. A dermedt Föld - figyelme - jégcsapként lóg a bajuszán.

88