Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Tüskés Tibor: Biblia és irodalom

intonációnak: „Az Úristen őriz engem / mert az O zászlóját [illetve: „az O országát”] zengem.” A vers több szereplős. Megjelenik a lírai én, az egyes szám első személy („engem”, „zengem”, „panaszlom”, „rángatom”, „cibálom”, „daloljak”, „átkom”, „hang vagyok”); jelen van a közösség, a többes szám első személy („háborúnk”, „mi”, „harcaink”); a vers végén hivatkozás történik a másik emberre („aki azt énekli”); de a leghangsúlyosabb a litániaszerűen ismétlődő „O” (tízszer), illetve az Ür, Úristen (ötször) és szinonimái nagybetűvel kiemelve: Áldás, Béke (háromszor). Ezekben az esetekben az ismétlésnek nyomatékosító szerepe van. A költő negatív formában is megfogalmazza istenképét: Istene nem a harcok és nem a vér istensége. Babits verse egyfelől az egyszerű költői eszközök (ismétlés, fölsorolás), másfelől a bonyolult kifejezési formák szintézise. Alapvetően a költő békevágyát és a rombolás, a harc, a háború elleni tiltakozását fogalmazza meg. Alaptónusa az Istenbe vetett bizalom, a gyermek gondtalan, tiszta hite. (Nem lehet véletlen, hogy a ’’gyerek” helyett a „puhább” gyermek szót használja a címben.) Mindezt azonban a tudatos és az egyéni kifejezőeszközök birtokában lévő költő a modern szerepvers keretei között és sajátos versnyelven fejezi ki.

A Zsoltár férfihangra bonyolult formai eszközök fölhasználásával bonyolult, filozófiai tartalmú gondolatokat fogalmaz meg. Ajánlás: Consolatio mystica, azaz a vers misztikus vigasztalás. Ki és kit vigasztal? Ki szorul vigaszra? A költő vigasztal, és a meg nem nevezett második személyű emberhez (önmagához) fordul, őt (önmagát) vigasztalja. „Tudod hogy érted történnek mindenek - mit búsulsz?” — ezzel a megszólítással és kérdéssel kezdődik a vers. A szó: „mindenek”, ez az arhaikus nyelvi forma azonnal a régiség, a zsoltárok világába emel. A XV. Zsoltár első versszaka Szenei Molnár Albert fordításában így ér véget: „Te voltál és te vagy erős isten, / És te megmaradsz minden időben.” A református énekeskönyv 236. éneke így kezdődik: „Mindenek meghallják és jól megtanulják...” Balassi Bálint a Borivóknak való című versében háromszor ismétli meg a szót: „mindent”, „mindenütt”, „minden”. A népköltészet, az erdélyi népdal is használja ezt az archaikus formát: „A tavaszi szép időnek, / lám, hogy mindenek örülnek...”

Az önmegszólító vers a felnőtt költő emberközpontú világképének a művészi megfogalmazása. Formailag - első ránézésre - rövidebb és hosszabb sorokból építkező szabad versnek látszik. Valójában nyolc négysoros, igen rafinált rímképletű szakaszból áll, és sajátos formai kötöttségekkel rendelkezik. A sorok szótagszáma változó, kötetlen, de a két-két négysoros strófát szigorú rímképlet pántolja át: abbcadd c.

Avers „szereplői”. 1. A költői én („Tudod...”, „O hidd el nekem...) 2. A második személyben megszólított ember, aki maga a költő. (Több, mint negyvenszer!) 3. Az Isten. (Aki „rád ne gondolna”, aki „alkotott” stb.) 4. Itt is megjelenik az általános alany. („Az Istent sem értheti meg, / aki téged meg nem ért.”) 5. A különféle tárgyak és fogalmak. (Csillagok, minden dolog, Cél, Kulcs stb.)

A vers nyelve változatos, gazdag szövésű. Képei nem leíró jellegűek, hanem látomások, víziószerűek. Mondatai különfélék: az egyszerű, bővített, kijelentő

82