Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Pálfi Ágnes: "Az életünkkel itt nincs mit kezdeni?"

tosabban a drámában azt a fordulópontot, ahol a bonyodalom szálai kibontakozni kezdenek Azonban az újkori európai nyelvekből törlődött ez a

jelentés, s félő, hogy vele a cselekvő jelenlét, a „megfordulás” tudatos drámai aktusának az alternatívája is. így folyamatosan fennáll a veszély, hogy ,,[a]hol az élet zavarai, kötései-bogai áttekinthetőek lennének, ahol a való felé fordulhatnánk és valóságossá válhatnánk, ott lezuhanunk”

Szaporodnak a jelek, hogy kortárs költészetünk mostanság egyfajta belső koncentráció időszakát éli, ösztönösen is arra törekedve, hogy ezt az elveszett lelki és szellemi tartományt, a „való felé fordulás” és a „valóságossá válás” képességét visszaszerezze (s hogy netán leváltsa egyszer majd a referencia meglehetősen absztrakt és többszörösen kompromittálódott terminus tech- nikus-át is). S számos jel mutat arra is, hogy ez a fordulat egyfajta összmű- vészeti konstellációban megy majd teljesedésbe (mind több a drámaírással sikerrel próbálkozó költő, a rendezők verses ópuszokat állítanak színre, a költők zenészként maguk adják elő verseiket, egyre több megint a performance, az előadóművészek saját darabjukat írják). A költő azonban - legalábbis, ami a szavak nyelvét illeti - most is az első fecske annak az „új szenzibilitásnak” a közvetítésében, amely - megintcsak Adyt idézve — talán már nem is csupán „új hangulatokra” teszi fogékonnyá az embert, hanem arra a teljesség-élményre, kozmikus tágasságra, amelyet már-már elveszettnek, avagy a posztmodern kánonra odahallgatva korszerűtlennek hitt. S mindenek előtt arra, hogy úgy tekintsen újra önmagára, mint a teremtett világ aktív részesére, a keletkező referencia cselekvő alanyára.

„Mintha út nyílna ott, ahova lépek” — írja Semmi himnusz című költeményében az Erdélyből származó László Noémi. Megrendítő vallomás ez a Vízöntőnemzedék „időzavaráról”, a kezdet és a vég drámai egyidejűségéről. A „mint- ha-élmény” egyfajta elő-állapotot jelez még, ám ugyanakkor azt is, hogy ez a generáció túl van már a pánikon, a lezuhanástól való félelem bénító sokkján. Érdemes az egész verset idézni, hogy érzékelhessük: az első lépés megtételének ihletett (nyelvi) gesztusa a szöveg felezőpontján itt nem pusztán képzeletjáték, a „reményen túli remény” metaforája. Szó-mágia ez, a kimondás pillanatában valóra váló költői fikció, amely arról tudósít, hogy születő félben levő költészetünk szellemi értelemben nagyon is aktív. Ahogyan Hamvas Béla mondaná: „a nullponton, vagyis a forrponton” vesztegel - „minden eshetőségre készen”:50 „Mintha már nem érhetne ártalom. / Hirtelen semmi súly a vállamon. / Mintha köldököm mögött sütne a nap. Mintha minden kicsit hamarabb / Történne, mint ahogyan várom / S nem volna se életem, se halálom / Se jó, se rossz, se fájdalom, se vétek. / Mintha út nyílna ott, ahova lépek. / Hirtelen nincs se kívül, se belül. / Mintha a világ volna egyedül. / Mintha az előbb volna az után. / Mintha túl volnék a haláltusán / S innen azon, amibe belehaltam. / Mintha keresztül suhanhatnék rajtam / És mindenen, ami feléled. / Mintha belélegezhetném a mindenséget.”51

40