Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Pálfi Ágnes: "Az életünkkel itt nincs mit kezdeni?"

A festő és modellek

tudásnak, amely a poétikai és esztétikai gondolkodásból manapság mintha végképp törlődött volna. Hiszen közismert, hogy a középkorban ez a megközelítés még evidens és általános; olyannyira az, hogy a „halál művészete”, az Ars Móri ekkor még önálló műfaji kategória.

A halál mint végső, „egyetlen” realitás referencialitását tekintve valójában Janus-arcú. Mint földi pályafutásunk utolsó eseménye, amely életünk egészét lezárja, keretbe foglalja, azt a /V'/.íó'referenciális gyújtópontot, lineáris perspektívát lépteti működésbe, amelyből életünk eseményei „objektív” módon szem- lélhetőek. Ez esetben talán jogtalannak tűnhet a többes szám első személyű fogalmazás. Hiszen a józan ész azt diktálja, hogy ez a külső szemszög már nem a sajátunk, hanem az utókor idegen szemszöge, a majdani biográfus szemléleti pozíciója. Rimbaud nevezetes kijelentését parafrazeálva: halálunk pillanatában az év már mindig valaki más. - Valóban így volna ez? Hogyan magyarázhatjuk akkor azt a középkori szokást, amikor a halott ruhájába öltöztetett „hasonmás” is jelen van a temetési szertartáson? Vagy a halálosan beteg Halász Péter „exhibicionista” színjátékát, aki élőként ravatalozta fel magát, s hallgatta végig a kortársak búcsúbeszédeit? Vagy Kosztolányi fentebb idézett versét, melyben azt állítja, hogy a versírás számára végzetes baleset - olyan halálközeli állapot, amely a „tűnő élet általérzésére” egyedül képessé teszi?

TEÁTRUM MORTIS: ami a költészetben metaforikus közlés, az a színpadon közvetlen létmód, drámai evidencia. Ahogyan Kantor fogalmaz: „A nézők előtt áll a HALOTT létet elfogadó SZÍNÉSZ.”14 Aki nem távozóban van, hanem közeledőben: a „túloldalról” érkezik, és a mi életünkbe kér bebocsáttatást. - A halálnak ez az a másik arca, amellyel ugyancsak nem könnyű szembesülnünk. Kiállhatatlan a tekintete, mert mintha a tükörbe néznénk, és magamagunkat látnánk. Nem kívülről, hanem belülről, a „fordított” perspektíva refe- renciális gyújtópontjából: „Látom a szemem - rám nézel vele”13 - írta volt József Attila. A másik is én vagyok szívdobbanása ez életünk kitüntetett pillanataiban. A végzetes szerelem katartikus élménye, amikor a halálom nem én vagyok il32