Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Halmai Tamás: A kifejezés aranyketrecében

(ténylegesen le nem írható) kérdések ostromolnak, és gyakran le nem írható válaszokat adnak; ami nem jelenti azt, hogy ne értenénk akár a kérdéseket, akár a válaszokat.” (SAI, 117.)

(Zárszó) A fentiekből bizonyosan láthatjuk: a költő művészetfölfogása szakrális célzatú, esztétikája evangéliumi igényű. Szentség, szellem, nyelv és irodalom nála elválaszthatatlan minőségek. Irodalomértése a metafizika horizontjára, az üdvtörténet távlataiba helyez minden, művel és művészettel összefüggő kérdést. Az irodalom viszonyát az élethez, az erkölcshöz, a szakralitáshoz fáradhatatlan elszánással vizsgálja elfogadja el. Minduntalan a szeretet igazságának s az igazság szeretetének egymást föltételező tartományába térve meg. Értelemszerű, hogy írásainak többsége szentírási szöveghelyekhez kapcsolódik. (Hol magyarázó szándékkal, hol megerősítést keresőn.) De tanulságos az esszékből kirajzolódó hivatkozási kánon is. Vasadi következetes utalásai tisztán jelzik, miféle hatások összegződnek gondolkodásában, miféle szellemi hagyományokban áll. Legsűrűbben idézett szerzői hittudósok (Aquinói Szent Tamástól John Henry Newmanen és Jacques Maritainen át Hans Urs von Balthasarig), költők (kitüntetetten Hölderlin, Rilke, Pilinszky) és bölcselők (mint Joseph Joubert, Simone Weil vagy a felbecsülhetetlen hatású Martin Heidegger - aki „tudta, ha a létet akarja jeleiben fölfogni és szemlélni, akkor a költészethez, kifejezetten a versekhez kell fordulnia” [KSz, 55.]). Egy beszélgetésben Pardi Anna kérdésére: „Tudna-e költészet nélkül élni?” olyan választ fogalmaz meg, amely az esztétikai választásokat végül mentális vonzalmakkal indokolja; azaz a lelkiség hatáskörébe helyez mindent, ami számára és számunkra lényeges lehet: „Csak ha pap lennék. Nem is pap, szerzetes. De akkor a papságom lenne a költészetem. A folyamatos ihletettség állapotában élek, mert ezt gyakoroltam. Ha füvet nyírok, benyitok a konyhaajtón, olvasok, beszélek, vagy olykor napokig hallgatok, valamiképpen a hivatásomat művelem” (SAI, 206.). Hogy ez rendkívüli elhivatottság volna? Igen, ezt kell mondanunk. De úgy rendkívüli, hogy eközben a Rendet célozza, azon belül kíván tájékozódni. Ami az embert meghaladó feladat. Ám éppen ez, a meghaladás az értelme. S ha nehéz is, nincs egyéb választása az alkotónak. Kivált, ha hitre barátkozó bizalom lelkesíti - s ösztönzi írni, például az írásról magáról (amely „a dolgok lényegével kimunkált legbelső viszony” [KSz, 32.]) vagy a költészetről (mely „az emberi szellem legösszetettebb sajátossága, befogadó és kisugárzó viszonyrendszere, alapállapota” [KSz, 55.]). Minden ízében írásra lelkesített fi- g)'ele7n a Vasadi Péteré: „Aki Jacob Böhme fülébe súgott, ma is súg” (KSz, 43.).

25