Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Halmai Tamás: A kifejezés aranyketrecében
nyelv és nyelvtníívészet híján a beszédre születettek elesnek létük költőiségétől, életük igazságától: „Heidegger szerint a művészet lényege a költészet. Ha így van, akkor - minthogy a mű az emberi képességek s vágyak legkomplexebb terméke és szükséglete is - költészet híján az emberi szellem elsorvad. Aki a művészet iránt közönyös, az közönyös a transzcendencia iránt is, és mintha ezt mondaná: nekem nincs semmi közöm a művészetekbe foglalt igazságokhoz. Akinek nincs semmi köze az igazságokhoz, az szükségképpen összevissza él, iránytalanul, arányxaXsaaX, megbízhatatlan és értéktelen vonzások és vonzódások hatása alatt, másképpen nem is tud élni, tehát csak úgy, ahogyan tartósan nem lehet; ez vegetálás” (KSz, 130.); „...ha egy népet már nem köt le sem a költészetnek szánt figyelme, sem maga a költészet, s helyette hódolni jár a dinamitorgazmusos és paradicsomszaftos eró'szak templomaiba, a mozikba, az elindult a lassú szellemi haldoklás egyre meredekebb útján” (SAI, 117.). (Egy-arcú bűn, sok-arcú szentség) Túlzó borúlátás, mértéket elvétő szigor munkálna e sorokban? Ki így, ki úgy gondolkodik minderről. Az azonban kétségtelen, hogy Vasadi írásai vélt igazuk mellett példás következetességgel (és példásan következetes nyelvi-szellemi színvonalon) állnak ki. A nyelv és a művészet transzcendentáló képességét - s ebből következően evilági kötelezettségeit - mindenesetre a féltés öntudatával rögzítik: „A tiszta nyelv, mint a finom mozgású, éles kés ketté választ és föltár, s mint a hegyes tű, körülrajzol és rámutat a tisztátalanságokra, a tisztázatlanságokra. A tiszta nyelv dajkálta művészet a dolog végére jár, s mivel minden evilági dolog vége a transzcendencia, ez mindig ott várakozik, ahol a semmit hisszük” (KSz, 131.); „Az élet önmagáért felelős, az irodalom magáért a létért. [...] Az irodalom az emberi szellem mécsese” (TJ, 43.). Vasadi mű és lét kapcsolatát a bűn és a szentség egyidejű vonzásában élő szubjektum drámája felől értelmezi; s nemcsak a következő mondatban, hanem lényegében mindig s mindenütt a szeretet felügyelete alá helyezhető emberi sorsban látja a dramatizált (földi) lét (égi) katarzist ígérő betetőzését: „A mű a lét rokonságában, de az időben hatva tengelyébe állítja az embert, aki az egy-arcú bűn és a sok-arcú szentség feszültségében él és küzd. Ez az a törvény, amit keres az irodalom. Azért nem tűri a megdicsőült ember szerepét, mert az ember drámája az, hogy kicsinysége és nagysága a szeretetben ütközzék és egyesüljön” (TJ, 43-44.). (A bűn teológiája nem eseti érvénnyel szervesül itt az esztétika szólamaiba: ez a költő egyéb írásaiban is inagától értetődő keresztényi gondolat.) Vallás, irodalom, tudomány és költészet e létfölfogásban a megismerés alapformái, a létezéshez való viszonyulás elemi lehetőségei: „Amikor az ember szelleme a végtelen csöndre irányul, megteremti a vallást. Amikor a világra irányul, megteremti az irodalmat. [...] A világ és a végtelen közti összefüggésre irányított emberi szellem megteremti a tudományt. És amikor az ember szelleme a szóra, a világra és a csöndre irányul, megszületik a költészet” (TJ, 220.). Szellem, igazság, költészet - nehezen megragadható, évezredes hagyományok által ízéfértelmezett fogalmak. Vasadinál a katolicitás eredendő létbizalma fogja egybe, tartja meg s ajánlja föl őket: „A szellem igazsága költői; minden szellemi, legyen bár tudományos, néplélektani, pedagógiai, államjogi, egészségvédelmi vagy bármi 20
