Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Vasadi Péter: De hol a vad? És ki a vad?
érdektől hajszolt hebehurgya; higgadt és madárpillantású. Érzékeny, de nem nárcisztikus; megrendül. Szabad; önként vállalt kötésekben él. Tudja, hogy az igazi nyíltság tartózkodó, nem áll tárva-nyitva. Visszahúzódik, de ha úgy esik, előrelendül, sőt rászed. Szeretete hosszú és nehéz időkben lerakodott arany. Mellőzöttségében nem választott, hanem kirótt iskolákba járt. Kerülő utakon mélyebb kapcsolatba jut a közösséggel. A mélyebb mindig annyit jelent: tisztább, igazabb. Sosem fölületi, hanem érték-közlő. Az egy szót keresi. A legmegfelelőbbet. Az egyetlen szavak roppant teherbírásúak Képesek hordozni a valóság, a titok, a testvériség jól megcementezett épületeit. A költő bonyolultsága összetett, nem útvesztő. Ami a legegyszerűbb, az a legösszetettebb. Nem elégszik meg azzal, hogy - bőven mért kudarcai közepette is - megtalálja az emberit; a személyest keresi. Az emberi még megváltatlan, a személyes már megváltódhatik. De itt sem áll meg. A személyesben az isteni a célja. Az egészre tör, de a részeteket szereti. Különös módon a költészet az, amiben az alkotóelemek a teljesség tükrében s konkrétan határozódnak meg: a homokszem a sivatagban, a pillanat az időben, az idő a végtelenben, a létezés a szeretetben. • Garbiel Marcel írja: „Amikor a hit” - a költészet - ,„megszűnik szeretetté” - szépséggé - „lenni, s szeretet nélkül a hit megszűnik hit lenni:” - ahogyan szépség nélkül a költészet megszűnik költészet lenni - „ebben a hittelen szeretetben Isten szétfoszlik, s elvont játékká válik,” - akárcsak a költészet - „akkor egy többé-kevésbé fizikailag képzelgő potenciába vettetik, s ebben objektív hiedelemmé lesz”; a költészet pedig nem kép-essé, hanem kép-telen ürességgé, léttelenné, tömegessé lesz. Van a költőben egy hely (Istenben terek vannak, írja H. Urs von Balthasar), egy zug, egy odú, amely lakatlan. Itt senki sem akar írni, sem megíródni. Tudni sem, ismerni sem, szándékokat nem álcáz semmi. Olyan itt, mint az októberi tóparton, sűrűsödik-ritkul a pára, fűzcsoport álldogál, kis loccsanásokat hallani. Találkahely. Annak, azoknak, akik, amik jönnek. Jéghártyásan percegő csöndnek, távoli dörgésnek, angyalnak, csúszó sötétnek, lobbanásnak. A váratlannak. Itt nincs mesterség. A homályban mintha valaki szent éneket dünnyögne, s el-elnyújtva népdalt énekel. Itt lassan telő ünnep van. Ez a lélekrész nem ért semmihez. Figyel a mozdulatlan iszapra, a megingó nádra, a jég alól kiköröző víztükörre. De ki az, aki figyel? Nem tudni. A leszálló köd behunyt, ezüstös szempárnak látszik. Elmosódik. Valami megpendül. Szél támad. Nagyot csobban a víz. S hirtelen, mint tűzbe tartott vasfogó, fölizzik a várakozás. Partra ejt egy szót, mint a bogarat, egy mondatot, mint a siklót, kagylóhéjat, korhadékot, úszó virágfejet, az igenlés süllyedő örömét. S puhán dobogó patáin vonulni kezd a lélek-lét bensője... Ország Lili Labirintusa vetődik elénk, kanyarog így: a Jelenidő geometriájába beleáll egy korinthusi ezüst-félszárny, abba, ami szent egy profán sikoltás, a kockaalakú fehér mögött följön a sötétlila Nap, és a bűnbánat csöndes, kitartó esője veri a partot... Dőlj előre, barátom. Itt az idő, fogj hozzá. 17
