Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Molnár Miklós: Bloom-tézisek

Hallucinál egy pók, valami Earwicker, és közben végig arról megy a vaker, bogy az élet olyan, mint a slicc: kigombolom, begombolom, előveszem, visszadugom ­csak az nem derül ki, bog)1 ebben mi a vicc. A szombathelyi Bloom-zsúrok híre nyilván Dublinba is eljutott. Ha az írség méltóképp viszonozni szeretné az itteni bloommadzás kultúrsertepertélést, talán nem ártana ráocsúdniuk, hogy Háry János szépapja meg az írországi Kilkennyben volt kanász. A dublini John Garay Square-en emlékházat és szép kövér bronzdisznók övezte szobrot lehetne emelni az obsitos dicső ősatyjának, olyanformán, mint a belfasti Waterfront Hall előtti téren hét bronzbirkát terelő ír pásztor szobra. Tető alá lehetne hozni végre az Irish-Hungarian Hary Committee for Cross-Cultural Studies-t, a Kulturális Kölcsönhatások Tanulmá­nyozásának Ír-Magyar Háry Bizottságát is... Olvasó, légy kegyes, és bocsásd meg, hogy ennyit karattyoltam egy szá­modra talán érdektelen témáról! Gyanítom, hogy Joyce olvasásával nemigen fájdítod a fejed, ami így is van rendjén, Bloom-zsúrnak pedig tájékára sem mész, ami még inkább így van rendjén; nem akarsz agyfekélyt kapni. Ennél­fogva elég lett volna annyit mondanom csupán: a kislányos mellű, törékeny testű Nora Barnaele ugyan közömbösen, sőt ellenségesen viseltetett a mulya Jim kacifántos művei iránt, de azért hűségesen kitartott mellette, Joyce párat­lan szerencséjére, mert Nórán kívül nem akadt nő, aki tartósan el bírta volna őt viselni (barnaele egyébként azt jelenti: ’tapadó kagyló’; ’kullancs természetű ember’). „Az vesse rám az első keresztet, aki különb a Joyce-né vásznánál. ” Nagyon is megérdemelné hát, hogy június 16-án ne Bloom-napot, roggyant filosz- agyak és nyomulós kis akarnokok papirosízű izzadmányát, hanem (halkan mondom csak, nehogy ebből is valami égbekiáltó marhaság süljön ki) Nora Barnacle-napot üljünk, ekként is leróva hálánkat a képtári teszten jelesre vizs­gázott, a magunkfajta Daidalosz- és Ikarosz-sarjakat elviselő, istápoló és élte­tő, a szaros alsóneműnket kimosó, bennünket gatyába rázó és közben magas­röptű vagy öv alatti gondolatokra ihlető fehérnépeknek, ekként is tisztelegve gyöngédségük és gondoskodásuk, türelmük és megbocsátásuk, szépségük és lenyűgöző, kimeríthetetlen testiségük, valamint az emberek megítélésében tanúsított hallatlan ügyességük és az incselkedő, hetyke cserfességük örök asszonyi erényei előtt, torkunkban dobogó szívvel szorítva őket magunkhoz, hogy érezzük a mellüket, elmondva nekik újra meg újra, hogy igen, akarunk benneteket, igen. 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom