Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 9. szám - Kulin Ferenc: 1943 - Szárszó

mintha nem maradt volna őrizni valónk, hanem éppen azért, mert időtállónak bizonyult javainkat, értékeinket a falakon kívül kell hasznosítanunk. S ha ott veszélybe kerülnek, a védelmükre más táborok lakóival kell most már szövetkeznünk. Tudom, ezt sokan reménytelennek érzik, pedig van okunk, hogy jobban bízzunk a saját igazunkban. Azoknak a gondolatoknak az erejében, amelyek ebben a táborban születtek, de integráló erejük soha nem korlátozódott egyetlen érzelmi közösség egyben tartására. Az a látlelet és az a jövőkép, amit Németit László fogalmazott meg a magyar társadalomról, helytállóbbnak és életképesebbnek bizonyult, mint az uralkodó eszmék táboron belüli és táboron kívüli követőinek víziói. A parasztpárti-kommunista Erdei Ferenc 1956 után rehabilitálta vitapartnere ’43-as nézeteit, egy liberális társadalom- tudós pedig már a rendszerváltozás után írta le ezeket a sorokat: „A kialakuló gazdaság és társadalom, így képzelem, nem sokkal különbözne attól, amit Németh László Kcrt-Magyarországnak vagy a minőség forradalmának nevezett. Egy ilyen irányba fejlődő magyar gazdaság esélye az lenne, ha nem a technológia színvonalában, vagy a szériák nagyságában próbálna versenyezni a japán és amerikai cégekkel, hanem termékeik színvonalával, munkájuk míves- ségével. Németh Lászlót a szárszói konferencián is sokan leutópistázták, főként azok a kommunisták, akiknek társadalomalakító terveiről kiderült: ők voltak az igazi utópisták, egy nagy negatív utópia hívei. Ha ma olvasom el a szárszói konferencia előadásait, Németh László reálpolitikusnak hangzik.” Szelényi Ivánnak a Harmadik lit? című könyvéből idéztem. Nem kell mondanom: Szelényi soha nem tartozott a népiek követői közé. Félreérthetetlenül hozza ezt tudomásunka akkor is, amikor — ugyanebben a könyvében - ezt írja: „Nem fogadom el a harmadikutas ideológusoknak a harmadik utat idealizáló álláspontját, s különösen nyomatékosan el kívánom magamat határolni azoktól, akik a harmadik út lényegét egy, a zsidó és német polgársággal szembeállított magyar polgárosodásban vélték fellelni.” Vegyük észre, ez az a hangütés, amit meghallani csak a táboron kívül lehet. És amit meg nem hallani viszont vétkes mulasztás lenne. Mert itt, ebben a mondatban érhető tetten az a fajta jogos érzékenység, amelynek egykori életveszélyes sérülése a rendszerváltozás utáni szellemi és politikai polarizációnak az egyik oka volt. Higgadt, tárgyszerű diskurzusban kell bizonyítanunk, hogy a népiek legjobbjainak nem a zsidó és német származású polgársággal volt bajuk, hanem azzal a fajta polgárosodással, amely a magyar társadalom többségét kirekesztette ebből a folyamatból. S ha mi úgy vállaltuk az örökségüket, hogy ezt nem tette - és lássuk be, hogy nem tette - minden megnyilatkozásunk félreérthetetlenné, akkor súlyosan hibáztunk. Ennyi kollektív önkritika nélkül nincs esélyünk, hogy megfeleljünk annak a kihívásnak, amit egy bizonyosan bekövetkező új történelmi fordulat tartogat számunkra. Okuljunk Szárszó példáján: hogyan kell egy korszakváltásra szellemileg felkészülni! Hogy hogyan lehet a tábori élet veszélyeit elkerülni, miközben szépségeinek emlékét ápoljuk.

93